Vörösmarty Mihály neve mindenkinek ismerős irodalom órákról. Főleg a Szózat miatt, de számos gyönyörű verse van, amit érdemes megismerni.
Ebben a válogatásban 33 szép verset ismerhetsz meg zseniális magyar költőnktől.
1, Vörösmarty Mihály: Szózat
Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.
A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze;
Itt élned, halnod kell.
Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.
Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.
Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.
És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.
S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
“Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!”
Az nem lehet hogy annyi szív
Hiában onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.
Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.
Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.
Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.
S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.
Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.
A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.
1836
2, Vörösmarty Mihály: Éj és csillag
Éj vagyok, te csillag,
Fényes és hideg,
Én setét a bútól
S vágy miatt beteg.
Általad homályom
Fájva összereng,
Míg fölötte arcod
Istensége leng.
Szép sugáraidtól
El nem alhatom,
Mégis éber kínnal
Hozzád álmodom;
Fel kivánom vinni
Amit rejt a hit,
A föld gyermekének
Édes titkait,
Mit nem esküdött szó,
Nem sugott ajak,
Amit bánat és éj
Gondolhattanak.
Fel kivánom vinni
Gyászos arcomat,
Hogy világosabb légy
Árnyékom miatt.
S mint inkább leendek
Bútól fekete,
Annyival dicsőbben
Kezdj ragyogni te.
El kivánok veszni
Fényben általad:
Érezzem csak egyszer,
Egyszer lángodat.
1841. január 10.
3, Vörösmarty Mihály: Melyik jobb?
Tán annak is igaza van,
Ki szőke lányt szeret,
De százszorta inkább, ha ki
Barnával fog kezet.
Milyen dicső egy alkotmány
Ily barna lány, ha szép
Azt már csak látni kell: az egy
Valódi bűvös kép.
Hajának gyásza, mint az éj,
Fehér kebelre száll,
Szemének villanásira
A szív s az ész eláll.
Hát még ha jó, hát még ha hív!
Az ám az isteni;
Azt birni annyi, mint az ég
Üdvét megízleni.
Ily barna nemde tetszenék,
Ily szép, jó, hű? Mi kár!
Ilyennel nem szolgálhatunk:
A barna csapodár.
1836
4, Vörösmarty Mihály: A boldog
Bírlak-e, vagy csábúlt szemeim játéka im e kéz,
És e hókebel és e picin édes ajak?
Illat-e ez, melyet beszivok szomjamban aléltan,
S melynél olvadozok, láng-e ez angyali szem?
Úgy van! egész tündérország bűbája körűlfont,
S én gyönyörérzékből istenek álma vagyok.
1832.
5, Vörösmarty Mihály: Idához
Nem mondom, hogy szeretlek,
Mi haszna mondanám?
Te szómra nem hajolnál
S csak búmat toldanám.
Nem mondom, mint szeretlek,
Hol lelnék arra szót?
Nem érez, aki érez
Szavakkal mondhatót.
Nem mondom, e kebelben
Mi mély a fájdalom:
Az ilyen fájdalomnak
Legjobb a sírhalom.
1836.
6, Vörösmarty Mihály: Késő vágy
Túl ifjuságomon,
Túl égő vágyimon,
Melyeknek mostohán
Keserv nyilt nyomdokán;
Túl a reményeken,
Melyekre hidegen
Éjszínű szemfedőt
Csalódás ujja szőtt;
Túl a szív életén
Nyugottan éldelém,
Mit sors s az ész adott,
Az őszi szép napot.
De hogy megláttalak,
Szép napvilágomat,
Kivántam újolag
Már eltünt koromat;
Kivántam mind, amit
Ábrándos álma hitt:
Az édes bánatot,
Mely annyi kéjt adott,
A kínba fúlt gyönyört,
Mely annyiszor gyötört.
Hiába, hasztalan!
Ifjúság és remény
Örökre veszve van
Az évek tengerén:
Remélni oly nehéz
A kornak alkonyán,
S szeretni tilt az ész
Letünt remény után.
1839. január 24.
7, Vörösmarty Mihály: A szeretők
Álmodom én, nem aluszom,
Gyönyörűség minden gondom,
Rózsám keze fejem alja,
Szíve szívem nyúgodalma.
Micsoda fény az a csillag?
Talán a hajnali csillag,
Szeretőket összehozó,
Szeretőket elválasztó.
Kelj fel, rózsám, ne alugyál
A szép hajnali csillagnál,
Majd ha feljön esthajnalra,
Jőj el vigasztalásomra.
1830 eleje
8, Vörösmarty Mihály: A féltékeny
Setét hajadnak árnyában nyugodtam,
S nyugalmam nem volt enyhe s békhozó:
Kegyelmed távozásán riadoztam,
Mely mint hajad lengése, változó.
Félt ennyi kincset bírni aggodalmam,
Mely osztozatlan s egynek adva jó;
De átok és bűn többre pazaroltan,
És semmivé lesz, mint az esküszó.
Iszonynak háza lett lázadt szivemből:
Kéj és gyönyör kinokká váltanak,
Hogy kárhozattal ostorozzanak.
Felrémülék irígylett nyughelyemből,
S szemedbe nézni hítt egy gondolat,
S e szemben, ah! őrangyalom mulat.
1837. július-augusztus
9, Vörösmarty Mihály: Emmihez
Fogadd el, édes Emmim,
Virágaim szebbikét:
Szerelmem ülteté ezt,
Szerelmem ápolá.
Az ótta sok fagy ellen,
Forró nap ellen is;
Az adta színe fényét,
S az nyújtja most neked,
Neked! kit életemnél
Hüvebben kedvelek.
O nézzed, szép ölében
Egy gyenge könny remeg:
Az én könnyűm az, Emmi,
S utánad sírtam ezt!
Börzsöny, 1821
10, Vörösmarty Mihály: Az ifju vitéz
Rengnek a fák, zúg az erdő,
Szél kereng az ormokon,
Fergeteg támad süvöltve
Szárazon s hullámokon.
Merre most? hah! merre fussak?
Hol találom csendemet?
E viharnál még fenébben
Dúl egy kínos érezet.
Ez riaszt ki a szabadra,
Ahol ég, föld összecsap;
Itt bolyongok én közöttük,
Mindenik dúl, s le nem csap,
Hogy maradjak ép, egészen
A keservé s kínomé,
És ezáltal hosszas ínség
Aljasítson semmivé;
Hogy kivánjak, és ne tudjak
Veszni, vesztes annyiszor.
Kegytelen sziv, Ída, szíved
Az, mely ennyi bajba szór.
Nincsen ő! Hajh! nékem élve
Meghalt; sőt nem volt soha:
Harcra hát! a vad törökre:
Nincsen Ída; van haza!
Börzsöny, 1822
11, Vörösmarty Mihály: Bucsuzó
Hej! barátim széledünk,
Pártot indít ellenünk
A szerencse.
Szép napunkra köd borúl,
Víg zajunkra gond nyomúl
Szívepesztve.
Búfelejtésűl utolszor
Még igyunk hát;
Mert ki tudja? – tán utolszor
Látjuk egymást.
Tölts Simon te, tölts Peti,
Szűrd kupámat is teli;
Üssük össze.
Éljen! aki még nem élt.
Vesszen aki halni félt:
Sírba véle!
Jó szerencsét most! – siessünk:
Int az óra.
Tudja isten, hol kesergünk
Virradóra.
Isten immár véled is
Szöszke kis lány, tőled is
Elragadnak
A fagyok tanyáira,
Tévesztő csapásira
Sok vadaknak.
Ah! de bár el lesz ragadva
Drága képed,
Megmarad szép álmaimnak
Hű szerelmed.
Börzsöny, 1822
12, Vörösmarty Mihály: Gyász és remény
Holló hajfürteid
Szint olyan feketék,
Mint csillagszemeid
Igéző párja kék.
Mégis, míg fürteid
Jelentik gyászomat,
Szemednek kék ege
Reménysugárt nem ad.
Oh hozd fel csillagod
A kék szemben, remény;
Vagy, gyász, merűlj el a
Sötét haj tengerén!
1836.
13, Vörösmarty Mihály: A csalogányhoz
Csattogj tavasznak édes éneklője,
Csattogd el az epedő szerelem dalát,
Mig elborultan jár a völgyek ifja
Riadva zengő berkeid körűl.
Csattogj, s zavard el csüggedő szivéből
A veszteség s veszés érzelmeit;
Zengj változatlanúl gyötrő bajának
Búszenderítő nyájas éneket.
Ah zengni fogsz te még több tél után is;
De hallgatód már akkor nem leszen:
Egekre csattogsz hathatós daloddal;
De nem hat a sír mélyéhez szavad:
A völgyek ifja nem hall téged ott.
Börzsöny, 1822
14, Vörösmarty Mihály: A szánakodóhoz
Szánsz ha titkos búm könyűit
Folyni látod arcomon,
Szánsz ha bánatom kitörve
Nyög keserves ajkamon;
De nem indíthat szerelmet
A könyű s panasz:
Részvevést gerjeszt csak – ah de
Nem szerelem az!
Ha vidámságom felébred
A remény sugárira
S elmerülve nézek arcod
Andalító bájira:
Mintha lágyulnál, enyelgve
Látszol inteni,
Haj csak látszol! – úgy miként én,
Nem tudsz érzeni!
Míg van épség tagjaimban,
Míg virágzik életem,
Míg doboghat s gerjedezhet
Érted égő kebelem;
Addig, édes! tégy velem jót,
Ó ne szánj, szeress!
Szánhatsz, majd ha nyugtot e szív
Síron túl keres.
Börzsöny, 1822
15, Vörösmarty Mihály: Szomorú biztatás
Vesztedre mégy-e ily örömest? vagy a
Tündér reménység biztata újolag?
Oh, annyiszor megcsalt ez immár
S búslakodást hagya tört szivedben.
Csak menj, ha nyersz, nincs embere boldogabb
A nagy világnak mint te; ha vesztesz, ah
Akkor kiállta szíved a bajt
S aggodalom nem emészti többé.
S a mindeneknél oly iszonyú halál
Vázképivel nem lesz iszonyú neked:
Ohajtva dőlsz rá, míglen élted
Lángja hideg kebelén elalszik.
Csak menj, különben sincs napodon öröm,
Kétség remény közt ingadoz életed:
Ez biztat és csal; az dühödten
Dúlja szorúlt kebeled nyugalmát.
Börzsöny, 1822
16, Vörösmarty Mihály: Az őszről
Eltűnt a Nyárnak hévséges színe előlünk,
Jól tévő jelei kár, hogy enyészni tudók.
Őszre kerűlünk már, mely csak változni szokott bár,
Mégis hasznos üdő, mert hoza jókat elő.
A szőllő tőkék meg lévén rakva fejekkel,
A vagyonost hozzák nem kis örömbe kivált.
Végre a szőllő lév hordókba töltetik, és itt
Tisztán megforrván, bor nevezetre kerűl.
Mindeneket most már télre készítve behordnak
Egy bizonyos helyre, s eddig az őszi idő.
Székesfehérvár, 1816
17, Vörösmarty Mihály: Az elhagyott leány
Száraz fának száraz ága,
Nincs szivemnek boldogsága:
Elment Bandi katonának,
Hadakozni a királynak.
Isten tudja, most ő hol jár,
Tán továbbment, mint a madár,
Tengeren túl, hegyeken túl,
Tán a világ végén is túl.
Mért nem lett az én katonám,
Hogy őt mindennap láthatnám,
Ölelhetném, csókolhatnám,
Haláltól is megváltanám.
De most ő is odamarad,
Hazájába el nem juthat,
S én helyette veszendőre
Búval megyek esküvőre,
Búval, búval, búbánattal,
Míg bennem a lélek kihal.
1833 eleje
18, Vörösmarty Mihály: Lelkemhez
Hagyd a világot s kedvbe merűlt zaját,
Hagyd a gyönyörnek tapsra nyitott ölét;
Fényedre itt homály vetődik,
S futva kerűl szeretett leánykád.
Kényére díszesb arcokon andalog,
Vidám szivekkel nyílva barátkozik,
Csendes mosolygásod hatalmát
És epedő szemedét felejti.
Hah! s téged a most megcsalatott remény,
Lélekszakasztó fájdalom öldököl.
Melledben a vad csüggedésnek
Lángja lobog, s dühödötten újúl. –
Menj félre innen, bágyadozó fiú!
Amott virítnak bánatos erdeid:
Ott sírd le búdat jobb panasszal
A felelő hegyek ellenében.
Jajdúlj meg a szél lengedezésivel,
Jajod köszöntse a derülő napot,
Kisérje a nyugvót siralmad,
Míg vele életed el nem alszik. –
Börzsöny, 1822
19, Vörösmarty Mihály: Az ember élete
Mint az érett gyümölcs,
Az élet fájáról
Hull a fáradt ember,
Midőn órája szól.
S erény vagy bűn, öröm
Vagy bánat, miben élt,
Sírjánál írva lesz,
A nép itéletén.
De mint dúlt lant után
A megtört zengemény:
Úgy vész el sok derék
Pályája közepén.
Hiába volt dicső
Ifjú, szép és erős:
A társaságban gyöngy
A pályán elszánt hős.
Hiába volt gyönyör,
Hölgynek, ki látta őt,
Maga, merész öröm
A honfiak előtt.
Míg más kincset sovárg:
Ő boldogságban élt,
Ha fensőbb vágyakért
Adhatta életét.
Önzetlen áldozat
Volt tiszta élete:
Az embereknek üdv,
Magának dics köre.
S ha lelke húrjait
Az élet megüté,
Oly kedves volt a hang,
Mint a legszebb dalé.
Hiába! mennie
Kellett idő előtt,
Kérlelhetetlenűl,
A sír lehúzta őt.
De aki ennyit élt,
Sír el nem temeti,
Sírját a hála szent
Kezekkel öleli.
Emléke oltva van
A földbe, melyen élt,
Mélyen bocsátja be
Megáldott gyökerét.
S midőn magasra nőtt,
A fának sudarán
Ragyognak tettei
Arany gyümölcs gyanánt.
S idő és a világ
Bevégzik a müvet,
Mit véghez jutni sors
S élet nem engedett.
1854. július 12. és szeptember eleje közt
20, Vörösmarty Mihály: Szebb az asszony, ha hamis
Szép az Asszony, szebb mint máskor,
Ha hamisság van vele.
Láttam ilyet, s majd megvesztem,
Szívem úgy elgyúlt bele.
Akkor apró gerjedelmek
Tűzesitik arcait,
S titkos édes vágyodások
Töltik el két szemeit.
Mintha semmit nem kivánna,
Nem szeretne, úgy teszen,
Ég pedig szép arca, s szíve,
Nyelve van csak csendesen.
Ámde hogy hevét titkolja,
Annyival szebb és csalóbb,
Mint a nap ha eltakarja
Félig arcát, bájolóbb.
Ezt hogy láttam, följegyeztem,
Ezt állítom még ma is:
Szép lehet; de mindeneknél
Szebb az asszony, ha hamis.
Görbő, 1823
21, Vörösmarty Mihály: A hazafiak
Kértek, s a haza kér; firkáltok, s a haza buzdít;
Csizmátok nincsen, s a haza álljon elő.
Áldoztok bogarat, s azt a haza nézze tuloknak:
Szándéktok jó volt, s a haza áldjon ezért?
Vesztegetők, szentségtelenek! mi düh szálla belétek,
Mit keres a szent szó szenttelen ajkitokon?
Szűtökben legyen a haza, és ha kimondani szükség,
Tetteitek zengjék nagy, diadalmi nevét.
Akkor lesz neve a bűn s baj szörnyeinek ölője.
S nép és isten előtt becsben az áldozatok.
1830.
22, Vörösmarty Mihály: Ki a hamis?
A sok leány között
Egy kettő ha van is,
Hazudtatok nekem,
Hogy a lány mind hamis.
Ím e kis barna hölgy
Könnyű, mint a madár,
Ne higye senki is
Azért, hogy csapodár.
Őszinte, jószivű,
Szemében lelke ég:
Ily szép világitást
Aligha láttam még.
S ha néha rám tekint
– Az isten áldja meg! –
A kéj s öröm miatt
Még lelkem is remeg.
Nem érzek semmit is,
Csak azt, hogy szeretem:
Világnak gondjait
E szóba temetem.
Mi gondom a világ?
Ha őtet láthatom,
Ha lelkemmel szeme
Egében lakhatom!
1842. december 18.
23, Vörösmarty Mihály: Szonett egy barátomhoz
Míg az ifjúság zsengedő korán
A nyájas épség, s kellemek virítnak
S bennünket gyakran víg örömre hívnak,
Az állhatlan év elhalad során.
Oh hát! Evezzünk a világ porán
Bátran, Barátom! míg el nem borítnak
Gyászai a fényt elűző sírnak.
Minden elhágy majd életünk alkonyán.
A kellem tőlünk akkor elmarad,
Ráncok barázdát vájnak bús arcunkon,
Az épség helyet nem lel tört tagunkon,
Nem vidít a kincs, minden elmarad!
Egyedűl, amit szorgalmunk szerezhet
Lelkünknek, bús vedrünk záraig követ.
Pest, 1818
24, Vörösmarty Mihály: A kegyetlen emberről
Zordon szikláknak szirtjei közt nevelt
Vad, – Tigris emlő szoptata tégedet,
Te tenger háborgó dagályán
Szerte csapó Boreás kegyetlen
Magzatja! mily nagy fergeteget szülél,
Csendünknek habzó indulatid mire
Kisztetnek ismét állhatatlan,
Béke törő Furiák dühénél
Durvább, ragadjon messze az éj szele
Téged mi tőlünk a hegyek öblibe,
Egymásra dőlöngő haboknak
Árja vigyen felhevűlt ölébe.
Szent béke áldott lakhelye téreink
Csendében állván tárja ki ajtajit
S kisded karunkat felsegítő
Karjaival kegyesen fogadja.
Pest, 1817
25, Vörösmarty Mihály: Papp gyötrelme
Hagyjátok színjátékot firkálni az embert,
Ah szomorúbb az, mint kellene, sőt nyomorú.
S hagyjátok visszhangzani őt: buta és siket a kő,
Visszafelel, bár nem tudja, nem értheti mit.
Viszhangot bámulsz? ne csodáld, még a kutyabőr is
Visszadobog, ha verik s holta után is ugat.
Aki dobolni tanúl, jőjön döngetni az ekhót,
Jól pereg és hangos, csak veresége legyen!
1829.
26, Vörösmarty Mihály: A szegény anya
Kínnal szült fiakat szomorúságodra neveltél;
Inségben nőttek nagyra könyűid alatt.
S a szükség őket szanaszét ragadozta; hanyatló
Napjaidat nem volt, aki derítse, közel;
És idegen kezek ápolván sírodba letettek,
Annyi szülöttid közt megsiratatlan anyát:
Oh, végetlennek kell lenni az üdvnek egekben,
Hogy kielégitsen földi keserveidért.
1836
27, Vörösmarty Mihály: Szabad sajtó
Kelj föl rab-ágyad kőpárnáiról,
Beteg, megzsibbadt gondolat!
Kiálts fel érzés! mely nyögél
Elfojtott, vérző szív alatt.
Oh, jőjetek ki, láncra vert rabok,
Lássátok a boldog, dicső napot,
S a honra, mely soká tűrt veletek,
Derűt, vigaszt és áldást hozzatok.
1848. március 15-16.
28, Vörösmarty Mihály: A farkas
Juhász lett a farkas, s egymás után
Faldosta föl szép nyája tagjait.
Szokása lévén bőrt, bélt, csontokat
Meghagyni, hitte, hogy még van juha,
S őrzötte őket. Ím de megéhezék,
Akkor tudá meg, hogy már nyája nincs,
S midőn a bűzhödt bélt is faldosá,
Gebedve dőlt el a csonthalmokon.
Uralkodók! mi lesz belőletek,
Ha nyúzni jőtök népetek nyakára?
A bőr, bél és csont nem tesz nemzetet,
S ezeknek őre hentes, nem király.
Pest, 1824
29, Vörösmarty Mihály: A zivatar
Reng a negédes kőfal, az oszlopok
Rázkodva tartják terheiket, nehéz
Felhő huzódott össze, dördűl,
Csattanik, és zuhog, omlik a víz.
Hah! mint tör át a sűlyedező ködön
A tiszta villám bús lakaink felé!
Lecsap! s nyugatnak gőgös ormán
Széthasadoz, bomol a kemény szirt,
És a sebes tűz már kiveszett. – Hazám,
Ha tán enyészned kéne, dicső hazám,
Igy dőlsz-e sírba? Hajh! vagy elnyom
Csendes öröm közepett az álom?
Börzsöny, 1822
30, Vörösmarty Mihály: A bús legény
Forgószél megy út közepén,
Csoportokat dobál felém,
Hejh forgószél! ha jó volnál,
Inkább babámhoz hordanál.
Az én babám nem kis baba,
Sugár mint a jegenyefa,
Szépen danol, szépen táncol,
Hozzá kökényszeme lángol.
A kökényt én úgy szeretem,
Ha szemében tekinthetem;
Hejh! de tőle távol vagyok,
Csak egyedűl fűlök, fagyok.
Érem-e még azt vagy soha,
Hogy galambom elmondhassa:
Hova, hova bojtárlegény,
Tudod-e, hogy szeretlek én?
Azt csak tudnám még, hogy szeret.
De tudom, hogy el nem jöhet,
S mint madár a száraz ágon,
Csak úgy tengek a világon.
1829 novembere előtt
31, Vörösmarty Mihály: A csalogányhoz
Csattogj tavasznak édes éneklője,
Csattogd el az epedő szerelem dalát,
Mig elborultan jár a völgyek ifja
Riadva zengő berkeid körűl.
Csattogj, s zavard el csüggedő szivéből
A veszteség s veszés érzelmeit;
Zengj változatlanúl gyötrő bajának
Búszenderítő nyájas éneket.
Ah zengni fogsz te még több tél után is;
De hallgatód már akkor nem leszen:
Egekre csattogsz hathatós daloddal;
De nem hat a sír mélyéhez szavad:
A völgyek ifja nem hall téged ott.
Börzsöny, 1822
32, Vörösmarty Mihály: Laurához
Rád nézek, mert szeretlek,
Rád nézek, mert gyülölsz;
Míg bájaid veszélyes
Dacával meg nem ölsz.
Rád nézek, mert gyönyört ád
Szemlélnem arcodat;
Rád nézek, mert öröm lesz
Meghalnom általad.
Rád nézek, mert talán még,
Egy kisded percre bár,
Gyülölség és szerelmünk
Cserében visszajár.
Még akkor érzenéd csak
Mi a szívgyötrelem,
A mostohán viszonzott,
A gyűlölt szerelem.
Még akkor sínlenéd csak
Kegyetlenségedet,
S nem hagynád ennyi kín közt
Elveszni lelkemet.
1842. február 13.
33, Vörösmarty Mihály: A bujdosó gyilkos
A csendes éjnek rémei közt sebes
Rohanva visznek lábaim: a ködös
Égig nyuló hegy meg nem állít,
Sem pokolig leható nyilások.
Határt nem érek: gondjaim árjai
A síron innen s túl elözönlenek.
Nincs ami megnyugasszon engem,
Nincs sem ezen, sem egyéb világon.
De hát hová most? Halni vagy élni? Hah!
Ott nincs remény, itt nincs nyugalom: hová?
Ég, föld, hová most? békeszállást
Melyitek ád nehezült fejemnek?
Isten, – de e szó mért remeg ajkamon?
Isten, te mondd meg, haljak-e, éljek-e?
El, el tovább! nincs semmi mentség:
Ronts le nagy ég, anyaföld temess el!
Börzsöny, 1822
Ha még több verset szeretnél olvasni a költőtől, akkor a Vörösmarty Mihály versei oldalunkat ajánljuk.