Babits Mihály 21 legszebb verse

A magyar költők közül az egyik legismertebb, Babits Mihály. Verseit tanuljuk az iskolában, neve mindenkinek ismerősen cseng. Ebben a cikkben lehetőséget adunk arra, hogy 21 legszebb versét megismerd.

Természetesen a válogatás szubjektív alapon történt.

1, Babits Mihály: Festett cél, puszta semmi

Nem tudok kavarogni s nagyra menni,
mint a vidám dúshomlokú fiúk:
érzem, hogy festett céljuk puszta semmi
s a nagy dicsőség álmai hiúk.

Érzem, hogy legjobb resten elpihenni
s nincsen tovább már törekedni út:
rosszkor születtünk s nincs mód újralenni,
nekünk csupán az élet csontja jut.

És mégis egyre futok, egyre vágyom
s valamit keresek még e világon,
mit nem fogok meglelni sohasem.

A régi vágyat, régi ifjuságot,
a régesrégen elhervadt virágot
s leszüretelt gyümölcsöt keresem.

2, Babits Mihály: Bilincs ez a bánat

Az nem igaz, hogy nem birod el,
csak sírni szeretsz:
bilincs ez a bánat,
aranyperec,
eltörni szánod:
ily kincset balga, ki eldobál,
habár
baltüzü fény ez a matt opál.

Ó, édes, édes
szomoruság!
Ó, illatos ostor!
Rozmaring-ág!
Uram, ójj meg a rossztól,
hogy ne szeressem azt, ami fáj!
Égi Király!
Öljem meg a kígyót, szent Mihály!

Nézd, lelkem, a menny hogyan ragyog:
A csillagok
aranyos morzsája hinti.
(Hát sohase tudhatok
szabadon ragyogni, mint ti?
Futkosni, mint a kis nyuszikák?
Örülni, mint a virág?
Sírni, mint ősszel a fák?

Még több verset olvashatsz tőle a Babits Mihály versei nevű aloldalon.

3, Babits Mihály: Jó volna most is kívűl állni…

Jó volna most is kívűl állni
de ezt is meg kellett próbálni

Ha sohase szerettél volna
az ajkam egy panaszt se szólna

Ha sohse csókoltalak volna
a szívem most is nyugodt volna

Jó volna tőled elmaradni
jó volna innen elutazni

Jó volna rád nevetve nézni
a legjobb volna rád se nézni

Jó volna lenni illedelmes
Jó volna nem lenni szerelmes

Jó volna erről nem beszélni
a legjobb volna nem is élni

1919.

4, Babits Mihály: Éji dal

A téjszín léget elkeverte
fekete borával az éj:
lelkem ma, vágyak büszke lelke,
megúnt szavakkal ne beszélj,
húnyd be az ajkad, nyisd ki szárnyad,
szabad szemeddel szerte nézz:
ma messze szállnod
nem nehéz.

Mámorosan az éj borától
szárnycsattogás legyen dalod:
ki éjt iszik, a kéjre bátor,
tenéked ez volt italod.
Sokáig ittad, részegülhetsz,
azért vagy mostan oly szabad:
repülhetsz
magad.

5, Babits Mihály: Új Leoninusok

Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok,
hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj.
Villám; távoli dörgés; a faluban kocsizörgés,
gyűl a vihar serege: még lila s már fekete.
Éjre csukódnak az aklok, jönnek az éjjeli baglyok,
csöndben a törpe tanyák, félnek az édesanyák.
Sápad a kék hegytábor, fátyola távoli zápor;
szél jön; csattan az ég; porban a puszta vidék.
Szép est a szerelemre: jövel kegyesem kebelemre;
sír és fél a világ; jer velem árva virág.
Mikor ölembe kaplak, zörren az üveges ablak!
Hajtsd a szivemre fejed; künn az eső megered.
Sűrűn csillan a villám; bús szemed isteni csillám.
Míg künn csattan az ég, csókom az ajkadon ég.
Ó, bár gyujtana minket, egy hamuvá teteminket
a villám, a vihar; boldog az, így aki hal.

6, Babits Mihály: Húnyt szemmel…

Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szivünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.

Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.

7, Babits Mihály: Őszinteség

Őszinteség… Óh hogyha a szív
oly tiszta lenne, mint hegyi víz,
könnyű, mint vers, ami rímre megy,
és egyszerü, mint az egyszeregy!…

Fa vagyok, a lábam sárban áll,
ezer álmom vétkes kört csinál
s lelkemben úgy eltéved a fény,
mint egy labirintus ösvenyén.

Tán zöld bozót, gazos labirint,
talán csupa kőfal kacskaring;
mélyén, hova Röntgen-láng sem ér,
mily szörnyeteg lakik és henyél?

A szó ott tévedez, elmarad…
Fond, Ariadném, szent fonalad,
és ahová sem igen, se nem,
tán elvezet majd a szerelem.

Hogyan mutassa a föld magát,
ha az ég nem küld feléje sugárt?
Fa vagyok, lábam a sárba tapad,
de karjaimat már vonja a nap…

8, Babits Mihály: Széchenyi

Szegény, lankadt lelkek, hova, hova csúszunk?
Csak lefelé csúszunk, föl már sohse kúszunk
uj idők árjával tehetetlen úszunk,
régi partjainktól aggódva bucsúzunk.

Régi nagy ujítónk, más ujító voltál
harcod áldozat volt és eszményed oltár,
eveződ viz ellen, ajakadon zsoltár
tártál uj csatornát, hogy folyjon a holt ár.

Hogy ne legyen posvány Magyarország földje,
munkával vidúljon mezeinek zöldje,
boldog legyen népe, áldott hegye-völgye.

https://googleads.g.doubleclick.net/pagead/ads?client=ca-pub-4411703237667689&output=html&h=280&adk=59409514&adf=1875651028&pi=t.aa~a.1381849204~i.3~rp.4&w=740&fwrn=4&fwrnh=100&lmt=1667134942&num_ads=1&rafmt=1&armr=3&sem=mc&pwprc=4882275374&ad_type=text_image&format=740×280&url=https%3A%2F%2Fmagyar-versek.hu%2Fbabits-mihaly-szechenyi%2F%3Fswcfpc%3D1&fwr=0&pra=3&rh=185&rw=740&rpe=1&resp_fmts=3&wgl=1&fa=27&adsid=ChAI8MH4mgYQgbXNq7WkmeQwEj0AWe7VlKf3jnV7Bg1mHeWtsqA58FHzrlOOXOba5_1PXE6h_yfCONf-zmL2c9enXKtPWsBB80fnNOenXKYB&uach=WyJXaW5kb3dzIiwiMTAuMC4wIiwieDg2IiwiIiwiMTA3LjAuNTMwNC44NyIsW10sZmFsc2UsbnVsbCwiNjQiLFtbIkdvb2dsZSBDaHJvbWUiLCIxMDcuMC41MzA0Ljg3Il0sWyJDaHJvbWl1bSIsIjEwNy4wLjUzMDQuODciXSxbIk5vdD1BP0JyYW5kIiwiMjQuMC4wLjAiXV0sZmFsc2Vd&dt=1667134942518&bpp=3&bdt=744&idt=3&shv=r20221026&mjsv=m202210250101&ptt=9&saldr=aa&abxe=1&cookie=ID%3D37a281287c39f5e0-223bea6847ce0040%3AT%3D1665905368%3ART%3D1665905368%3AS%3DALNI_MbsOfaHrRk2T1S9fU06THRKcb1Z7g&gpic=UID%3D00000b73998a5df1%3AT%3D1665905368%3ART%3D1667134357%3AS%3DALNI_MbbbOXxMPgHO2qLLOjGOlQyX6-A9A&prev_fmts=0x0&nras=2&correlator=6167880123980&frm=20&pv=1&ga_vid=231084049.1665905368&ga_sid=1667134942&ga_hid=795311595&ga_fc=1&u_tz=60&u_his=4&u_h=768&u_w=1366&u_ah=728&u_aw=1366&u_cd=24&u_sd=1&dmc=4&adx=115&ady=734&biw=1349&bih=625&scr_x=0&scr_y=0&eid=44759875%2C44759926%2C44759837%2C42531706%2C44775016&oid=2&pvsid=3477681980066574&tmod=1111805222&uas=0&nvt=1&ref=https%3A%2F%2Fmagyar-versek.hu%2Fkoltok%2Fbabits-mihaly%2Fpage%2F3%2F%3Fswcfpc%3D1&eae=0&fc=1408&brdim=0%2C0%2C0%2C0%2C1366%2C0%2C1366%2C728%2C1366%2C625&vis=1&rsz=%7C%7Cs%7C&abl=NS&fu=128&bc=31&jar=2022-10-30-12&ifi=2&uci=a!2&btvi=1&fsb=1&xpc=peWbMeptt5&p=https%3A//magyar-versek.hu&dtd=14

Nem lenne-e jobb még a Pruth és Szeret közt,
mint sárban evezni tél és kikelet közt,
tehetetlen korcs nép Nyugat és Kelet közt?

1909.

9, Babits Mihály: Olvasás közben

Szobámban ülök. Könyv előttem. Apró
hangyák mászkálnak feketén a könyvben.
Jaj… nézd… lecsusznak a világos lapról!
s fejembe bizsegnek… hosszu sor… tömötten.

S mindegyik egy-egy darabkát elrabló
súlyos velőm’… vékony csáp… viszi könnyen…
s agyam e mindig szikra-éhes tapló,
elfogy!… hál’isten… s megindúl a könnyem…

A könny, a szelíd, meleg, enyhitő…
és attól oly érzékeny lesz a kedvem,
amilyen nem volt száz esztendő óta.

Megáll… elég vén: meghal az idő;
a fülem zúg; s lenn mélyen a szivemben
örök búgássá szélesűl egy nóta.

1903. június

10, Babits Mihály: Hajók vagyunk…

Hajók vagyunk és örökké külön!
Hajó hajót ha érint már veszély
és sülyedés. Ne nyujtsd ki kezedet,
hogy megsegíts, mert ez a mozdulat
lök tán a földre. Én már úgy bolygok e
roppant világban, mint egy cár veszélyes
birodalmában, elkerülve minden
érintést s boldogan ha nem kell látni mást
mint körülöttem egy fasor
merev testőrhadát, s előttem
az eget, a menyek csillagos
homlokzatát, a kivilágított
Potemkin-frontot mely mögött
még levegő sincs…

1930 körül

11, Babits Mihály: A költő szól

Ha néha behúnyom a szememet,
szárnycsattogás üti meg fülemet,
mire szemem megint kinyitom,
milyen madár volt, már nem tudom.

Ha sötét szögletbe nézek én,
rebbenni valamit érzek én,
szele, hangja megcsap, hasztalan:
mire látnám, már csak hült helye van.

Szellemcsapat üldöz engemet,
titkon megcsípkedi étkemet,
megrántja kabátom szárnyait:
mire hátranézek, eltünik.

Csak egyet tudnék elfogni már
boldogabb lennék, mint a király:
kalitba zárnám a kicsikét,
hallgatni örökre énekét.

12, Babits Mihály: Olvasás közben

Szobámban ülök. Könyv előttem. Apró
hangyák mászkálnak feketén a könyvben.
Jaj… nézd… lecsusznak a világos lapról!
s fejembe bizsegnek… hosszu sor… tömötten.

S mindegyik egy-egy darabkát elrabló
súlyos velőm’… vékony csáp… viszi könnyen…
s agyam e mindig szikra-éhes tapló,
elfogy!… hál’isten… s megindúl a könnyem…

A könny, a szelíd, meleg, enyhitő…
és attól oly érzékeny lesz a kedvem,
amilyen nem volt száz esztendő óta.

Megáll… elég vén: meghal az idő;
a fülem zúg; s lenn mélyen a szivemben
örök búgássá szélesűl egy nóta.

1903. június

13, Babits Mihály: Homérosz

Ó könyv, amelybe ezrek álma révedt!
Dús serleg, melyet Héphaisztosz gyártott
s amelybe ajkat hajdan annyi mártott,
hogy száz király szájíze beleévedt.

Téged miként a jó bort lassu évek
minden század külön zamattal áldott.
Kit új korokba küldtek régi révek,
aranyhajó! rozsda neked nem ártott.

Im új korlát nyilt ős pályánk előtt
s Prométheusz fiának szárnya nőtt,
leget hadarva gúnyol agg vitorlát:

de téged, Kor hajósa, a gonosz
horgaselméjű ősz király Kronosz
legebb tengerben visz, hol semmi korlát.

XX. század

14, Babits Mihály: Korán ébredtem

Korán ébredtem. Ablakom még
ki nem nyitotta a szemét,
s a Csönd nem hagyta abba a zenét,
örök zenéjét, melyet minden éjjel
elkezd és folytat, míg a durva ember
ki nem üti kezéből hegedűjét.
Egy vékony résből a falon
fény ömlik egy kis vonalon.

Alálebegnek a fogasról
ruháim mint kisértetek.
kisértetei nappali-magamnak,
a rabnak, rútnak, gondolattalannak,
amaz ügyetlen öklözőnek,
kit gyűlölök, ki majd föltámad,
s elfoglalja helyem e testben.
Ölelj, ölelj, ó ne eressz még,
ágyam, te különös vacok,
akit nem szőttelek magamnak,
mint fészkét a madár,
de enyém lettél szolgaságban,
te jó, te jó, te ölelő,
meleg és messze és magányos…

15, Babits Mihály: Elgurult napok

Napjaim mint az elgurult gyümölcsök
botlanak, futnak, sárban hemperegnek,
végre megállnak, éjjel, s vég időkig
kicsi gödrökben poshadnak, felejtve.

Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?
Kis gödrökből a poshadó gyümölcsöt?
Sárból, szemétből a szennyes gyümölcsöt?
Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?

Óh kedvesem, ne engedd így gurulni
a lejtőn, fogd köténybe, fogd öledbe
a bús hullókat, ízlelje meg ajkad
perceim ízét, mely csak frissen édes!

Jön a favágó már hallom a léptét
ütemre s mint a gyilkos szívverése
konokabb egyre – mit tudom a hangról,
messze-e még vagy mikor ér idáig?

Másodpercenként lép egyet kegyetlen.
És a táj dobban, mint az ágyuzott vár.
A fiatal fák inganak, recsegnek
S a vének lepke levelei fogynak.

16, Babits Mihály: A bús rom

Ki tesz,
ki vesz,
s igaz vigaszt
talál a tettben, boldog az,
ha tűrt is, boldog mindig az:
de én,
szegény,
csupán tunyán
búsulok s pusztulok csunyán,
búsulva elveszek korán.
Bár kincs,
ha nincs:
arany,
ha van:
dúsabb, kinek fájdalma van;
csak az, csak az vigasztalan,
akin
a kin
nyomot nyomott
s úgy hagyta őt, mint egy romot,
úgy hagyta, mint egy bús romot.

1906. február

17, Babits Mihály: Arany

Mélán ültük még az iskolát,
s ittuk már a lelked italát
tejnek, mint a jó bor elejét:
ó csak most érezzük erejét!
Lelked íze lelkünkön maradt
s lelkesebb a lelkünk általad.

Ó most hull a test és hull a vér,
addig élünk míg a lélek él!

1917. február 25.

18, Babits Mihály: Extasis

Villámlik a villám
messze az éj.
Mélyül a mély.
Hullámlik a hullám.

Csillámlik a csillám,
hószinü téj.
Ó csupa kéj!
Zenéjit is hallám.

Hol kell járnom?
Nincs nekem álmom;
messze az éj.

Mélyül a mély.
Édes a jármom
és csupa kéj.

1906. (?)

19, Babits Mihály: Bálterem most az ősz…

Bálterem most az ősz
sárga selyemmel.
Legyezők röpködése.
Táncok lengése.

Ha tánc van, ahol tánc van,
minek az a sok szőnyeg?
Oly puhák, vastagok,
és folyton fölgyürődnek…

Uram, mi a levegőben
táncolunk, szállunk,
s ha fáradtan táncból kiállunk,
a szőnyegre lehullunk.

Sűrű, kemény zene fáraszt,
milió hegedü hangja;
látatlan cigányok csücsülnek
a felhő karzatán.

Lenge lankadás, minden könnyü!
Csak egy nehéz: a lábam.
Csetlek és botlok,
mint kábult részeg a bálban.

1930. ősz

20, Babits Mihály: A lirikus epilógja

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van?
Vak dióként dióban zárva lenni
S törésre várni beh megundorodtam.

Büvös körömből nincsen mód kitörnöm,
Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy –
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

21, Babits Mihály: Sok súlyos álom

Sok súlyos álom háborít gyakorta
amilyen álma senkinek se volt
és lelkem mint az óriás retorta
amelyben egykor Isten főztje forrt

midőn a világ tésztáját sodorta
remekké gyúrva a sötét gomolyt
hogy bár nem édes, ékes lett e torta
s diszíti fellül a nap és a hold.

Igy lelkem új világok vegyedénye
de zárt edény és szája, csőre nincs;
az én szobámnak nem nyílik redőnye

az én kincsem elásott, néma kincs
az én álmom felejtett, régi álom:
saját szivemnek kulcsát nem találom.

1903.