József Attila: Születésnapomra

Harminckét éves lettem én –
meglepetés e költemény
csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a “Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:

“Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” –
gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj –

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!

1937. április 11.

Tóth Árpád: Ott kint a télnek bús haragja…

Ott kint a télnek bús haragja
Fagyosan zordul, dúlva-dúl,
A lombjavesztett fákon által
A vihar zúg, süvölt vadul.

Elhervadt a mezők virága,
A puszta fának lombja sincs,
– De szívemben mosolygó hála
Nyíló virága drága kincs. –

Szívem virágit nyújtom át itt,
S kívánom szívből igazán:
Az Isten éltesse sokáig
Az én jó, kedves jó Apám!

1901.

Baróti Szabó Dávid: Születésem napjára

Szent György havának tizedik napját megint
Elértem, és ővéle hatvannégy tavaszt.
Hogy űzik egymást! melly hamar futnak az üdők
A semmiségnek tengerébe! benne van
Az, amit éltem. Halni kezdődtem, mihelyt
Kezdődtem élni. Nem maradt sem jó s gonosz
Cselekedetimnél más egyéb. – Nagy Alkotóm!
Töröld el ezeket: fel ne gyűjtsd rám, érdemem
Szerint, haragodat! Vallyon érek-e több tavaszt?
Vagy már utolsó lessz ez? A tündérkedő
Világ miattam ellehet: csak megvetést
Várhat fejére tőllem. Ő reményemen
Erőszakot tett, s elevenen temetőre vitt.
Félhólt vagyok már: élni, halni nem tudok. –
Ti gyenge zefirek, írt ugyan kötöztetek
Minap sebemre: de fog-e hasznot hajtani?
A puszta hír is melly öröm vala! hát ha még
Megtellyesednék! Újra képzelem magam
Születni, ha feláll a ledöntött társaság.
Oh! igaz-e hírmondástok? Én nektek fejér
Bárányt öletnék: s vélle már adós vagyok,
Ha megleendőt súgtatok szomjuhozó
Füleimbe. – Melly tapsolva költözném kegyes
Atyám ölébe vissza! fényes trónokért
Fel nem cserélném. – Üss az hosszas tél után,
Üss, bóldog óra, hozd fel a vidám tavaszt!

Reichard Piroska: Születésnapra

Ez csak rossz álom,
szívszorító gonosz álom,
mert anyám elengedte kezemet,
mielőtt elaludtam volna
és elfeledtem imádkozni este;
kisírt szememről, homlokomról senki
le nem csókolta a bús tegnapot;
valami tilos bogáncsos uton
ruhámat besároztam, összetéptem,
nevetve nézett rám legjobb barátom,
a szívem fájt, egy dacos szót kerestem
s örök haragot mondtam búcsuzóra;
leckém sem bírtam megtanulni s holnap
felelnem kell s megint négyest kapok;
mennyi keserves megalázó óra…
s legkedvesebb játékom eltörött,
(vagy magam törtem el?… nem is tudom).

Rossz álom…
Holnap reggel újra kezdem,
mindent előlről… mindent máskép… jobban…
Minden időkben, minden csillagokban
por és hamu maradjon lelkem-testem,
csak egyszer most mindent előlről!

Nyugat, 1927/22. szám

Ölvedi László: Születésnapomra

Tizenkilenc év, surranó, bohó.
Mit se jelent, más számára tán.
Nekem: vágyaim hajrás szelleme,
Büszke zászló csattogó csatán.

Nem is oly régén, virágos réten
Gyerekésszel lepkét kergeték;
Remeg a hangom, be visszasírom;
Hová tüntök bűbájos mesék?

Ha megkondult az alkonyi Ave,
Kipirult arccal kerültem haza.
A pitvarajtón csókkal várt anyám.
Álmomban huszár voltam éjszaka.

Sárkányt röpítni kacagó kedvoel
Felhők közé, mért is nem tudok?
Zsinege pattan, viszi a szellő —
Bolond fővel utána futok.

Jöttek borongó, naptalan napok,
Hunyt szememen szakadt a hályog.
Játékos kedvem sutba vetettem,
Harcos harcok előtök állok.

Gyerek vagyok még s már férfi lettem,
Hajam barna, deres a lelkem.
De pernye alján benne tüz lobog,
Egyre szítni el nem felejtem.

Arannyal hímzém álmaim selymét,
Akartam lenni páncélos lovag;
Ábrándos büszke hős, ki halni tud —
S szeretni is, mint jó ’de-Bergerac.

Hiába víttam, másnak daloltam
Gascognei legény Kárpátok alján.
Foszlott a mentém, csizmám is éhes,
Félre rongyos! de sokszor haliám.

Kopott kobzon megpenditem mégis
Makacsul a maradék tüzet.
Sziporkát szórva sír a zsarátnok,
Benne lángol hit és becsület.

Ma újra pajkos kisgyerek vagyok,
Anyám csókjától nedves homlokom.
Jöhettek évek, új erőt lelek,
Ha ezt a csókot visszaálmodom.

Virág Benedek: Újesztendőkor

Jer, kérjünk az Egek nagy Urától annyi segédet,
Annyi erőt, hogy nyujthassuk hosszabbra hanyatló
Napjait éltünknek szép érdemek által; ezekből
Állnak az esztendők nem számból. Aki henyélve
Töltött a vétkes puhaságnak kényes ölében
Nyolcvan s több nyarat, sem jó atya, sem pedig édes
Honjának híven szolgáló gyermeke, s polgár
Társainak nem lévén díszesb jóra vezérlő
Példájok, s meghalt: kis üdőt élt, bátor ezüstös
Fővel sírjának szállott fenekére le. Sőt csak
Volt Az, nem pedig élt köztünk, mint semmi gyümölcsöt
Nem termő fa fennáll és él, mint látjuk, az erdő
Fái között, hol végre kidől, s elenyészik örökre.