Reichard Piroska: Sóhaj

Szivedre hajtva fáradt fejemet
szeretném magam elfeledni
s mint örök vándor, ki megérkezett,
mult éveim súlyát levetni;
sorsomból életedbe térni,
onnan tovább sohase menni,
külön, magamnak nem is élni,
csak a szemedben, mosolyodban,
a melletted múló napokban;
a jóságodban megpihenni,
megfürödni tisztaságodban
s melegségedbe betemetni
szegény magános fázó életem.

Nyugat, 1929/21. szám

Reichard Piroska: A jövő felé

Én csak a multban látom magamat,
csak azt a szomorú lányt ismerem,
ki a multból, sok hervadó emlékből
merengő gyászszal szembe néz velem,
csak azt a szomorú lányt ismerem…

Azt nem tudom, hogy most milyen vagyok,
uj vágyak lepik meg a lelkemet,
sok ujat látok és sok ujat érzek,
mindenik nap valamit eltemet
S uj vágyak lepik meg a lelkemet…

És nem tudom: holnap milyen leszek…
De útja bármilyen messze vigye,
az az uj lény, akivé holnap válok,
A régi szomorút felejtheti-e,
Felejtheti-e…

Nyugat, 1908/10. szám

Reichard Piroska: A nevetők

Vannak elhervadt, halott emberek
kik már nem sírnak, nem sóhajtanak,
kik már nem várnak, már nem küzdenek,
kik magukat temetve bolyganak,
itt bolyganak.

Elmult tőlük irigység, gyűlölet:
mért tülekedne, ki mit sem akar –
aki legszomorubb: mindég nevet,
mert a nevetés mindent eltakar,
jól eltakar.

Hű barátok és vidám cimborák,
kacagásuk visszhangot keltve cseng:
másoknak töltik az öröm borát
s a szívükben halotti néma csend,
nagy néma csend.

S olykor a vad vidám zaj közepett
összecsendül két hazug nevetés
és két ember, ki örökké nevet,
ijedten elnémulva összenéz,
csak összenéz.

Nyugat, 1908/15. szám

Reichard Piroska: Ködös este

Köd előttem, köd utánam…
Láthatatlan ködruhában
be jó lenne, mint mesében,
elsuhanni most az éjben.

Láthatatlan ködruhában
nyomot se hagyna a lábam,
kulcslyukon át, ajtó-résen,
átbujnék a keritésen.

Benéznék hozzád titokban
s azt hinnéd, az eső koppan,
azt hinnéd, a butor pattan,
nem is tudnád, ki jár ottan.

Amikor az álmot várnád,
megigazitanám párnád,
azt hinnéd, kint a szél sóhajt
s én dudolnék altató-dalt.

Köd előttem, köd utánam,
be jó lenne ködruhában!
Hazajönnék, hozzád mennék,
itt se lennék, ott se lennék.

Nyugat, 1936/2. szám

Reichard Piroska: Silhouette

Fehér lapon szeszélyes tintafolt.
Nézem.
(Mért nézem?)
Egyszerre rámnéz.
A széle merészen
meghúzott arcél;
s feketén a feketébe
megrebben a szem,
ajka rámmosolyog
s haja dús keretében
az arc él.

Nézem merőn.
Halántékomban
a pillanat szédült öröme.
S a szivem egyre hangosabban
dobban.

S már húnyva a mély szem,
a gőgös ajak
bús ive zárva;
s mint fényjel az éjben,
kilobban,
elmerül
feketén a feketében
az arc minden vonala.
Hova tűnt? S honnan jött?
Könnyes szemem káprázata volt?
Üzenet árva
alkonyat csöndjén?
Nézem, hasztalan nézem:
előttem hallgatag
fehér lapon szeszélyes tintafolt.

Nyugat, 1928/1. szám

Reichard Piroska: Némán

Azt álmodtam, hogy már nem élek
s nem élsz te sem;
egymástól távol, idegen temetőn
fekszünk némán.
Fekszem holtan és sirok élő könnyeket,
mert hosszú utakat jártunk be együtt némán,
hosszú órákig néztük egymást
hangos szavaink között némán,
hosszú éjeken át lestem,
fülemet a csendre tapasztva
morajló utcák torlaszán keresztül
megfeszült fájdalommal, vakon, süketen és némán
távoli lélekzeted s titkos gondolatod…
S most minden szavam itt ég bennem,
egész életem itt zokog némán,
s egymástól távol, idegen temetőn
alszol örökre, álmodom örökre némán.

Nyugat, 1929/21. szám

Reichard Piroska: Feszült csendben

Szédit a hallgatásod,
mintha sziklafalról néznék szakadékba.
Földrengés lehetett,
ami ilyen mélységeket ásott.
Aki innen leindult,
visszalopódzott féluton:
elébe vágott a meredély éle,
elébe állt a tiltó sziklafok.
De én tudom:
most vagy leérek,
vagy lezuhanok.
Érzed-e milyen nagyon félek?
A pillanat peremén állok
s élet-halál döbbenetével a szivemben
belekapaszkodom a mosolyodba,
ha most szemed el nem ereszt
e feszült csendben:
talán zokogva, talán mosolyogva
letalálok… végre letalálok…

Nyugat, 1929/21. szám

Reichard Piroska: Életjáték

Vágyak labdáit hajítom előre,
aztán utánuk szaladok magam:
csalóka kedvvel az életet játszva
hadd feledjem, hogy minden céltalan.

Szines labdáit a céltalan vágynak
egyik napból a másikba vetem,
hogy míg ragyognak fent a napsugárban,
tovább álmodhassam az életem.

Nehéz labdáját a vágytalan vágynak
egyre messzebbre dobhatom talán,
míg egy utolsó, merész hajítással
átröpítem majd az élet falán.

Nyugat, 1920/19-20. szám

Reichard Piroska: Napok, napok

Eljött megint a tegnapesti szél,
az ég kékje megint gyöngyszínre olvadt:
megint egy éj, megint egy hosszú éj
s mögötte vár megint egy hosszú holnap.

Harangszó búcsuztatja a napot,
zokogva kong: hiába volt, hiába,
napok, napok, egyforma tegnapok
belemúlnak borúló éjszakába.

Napok, napok, egyforma gyöngyszemek,
fáradt kezemből egyenként kihullnak,
arra sem vágyom már, hogy pár szemet
még felfűzhessek emlékkoszorúnak.

Nyugat, 1918/9. szám