Fejemben éj van, éjek éjjele,
S ez éj kisértetekkel van tele;
Agyamban egymást szűlik a gondolatok,
S egymást tépik szét, mint vadállatok.
Lázzal verő szivemnek vére forr,
Mint boszorkány üstjében a bűvös viz.
Gyúlt képzeletem mint meteor
Fut át a világon és magával visz,
Laktársam a kétségbeesés,
Szomszédom a megőrülés.
Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt
Hát adjuk az Álomnak magunkat
S édes anyám, aki megöregedtél
Miattunk gyorsan és sohse vettél
Gyér haj-erdődbe újabb fésűt,
Ez álomban légy ifju delnő.
Egy nagy-nagy dáma, ki egyszer eljő,
Ki soha, soha, sohase untat,
Ki néz bennünket, csókol és üt,
Édes anyám, aki megöregedtél,
Ne hagyjuk el soha magunkat.
Fehér lapon szeszélyes tintafolt.
Nézem.
(Mért nézem?)
Egyszerre rámnéz.
A széle merészen
meghúzott arcél;
s feketén a feketébe
megrebben a szem,
ajka rámmosolyog
s haja dús keretében
az arc él.
Nézem merőn.
Halántékomban
a pillanat szédült öröme.
S a szivem egyre hangosabban
dobban.
S már húnyva a mély szem,
a gőgös ajak
bús ive zárva;
s mint fényjel az éjben,
kilobban,
elmerül
feketén a feketében
az arc minden vonala.
Hova tűnt? S honnan jött?
Könnyes szemem káprázata volt?
Üzenet árva
alkonyat csöndjén?
Nézem, hasztalan nézem:
előttem hallgatag
fehér lapon szeszélyes tintafolt.
Nyugat, 1928/1. szám
Világomat én megalkottam,
Nappal s csillagokkal rakottan.
Mennyet is húztam sátorul rá,
S beültem közepébe úrrá.
Itt mindent a szemem arányit,
Óriással piciny-parányit.
Mindent fantáziám ecsetje
Színei aranyba s vérbe festve.
Itt semmiféle szokás orvén
Nem parancsolhat semmi törvény.
Itt kötelesség vagy a jog,
Élet, halál: magam vagyok.
Itt minden az én szómra zöldéi,
Egy vagyok az éggel s a földdel.
Porszembe s gyémántba bezártan:
Ez az én csoda fellegváram.
S ha napjaim bealkonyulnak:
Zeng búcsúkürtje majd az Úrnak;
Istenek alkonyába járva
Rágyújtja világát magára.
Mikor még gyermek voltam
szomoru és szerény
egy nagy könyvesszobába
kerültem egyszer én
s kiálték vágyra kelten:
Elmém hajóra hág!
Mily szomju véges lelkem
rád, végtelen világ!
S bejártam így a multat
bejártam a jelent
s mit bölcseink tanultak
jól tudtam, mit jelent
de célt seholse leltem
és vágyam egyre rág:
mily végtelen a lelkem
s mily véges a világ!
S szóltam: Könyvek mit érnek?
Mit ér a képzelet?
Választalan had éljek
vidám világ, veled!
s tán elmém vággyal telten
megnyugszik majd ha lát!
mily szomju véges lelkem
rád, végtelen világ!
És a jelent bejártam
s bejártam a jövőt
francia selymet láttam
angol gyapjúszövőt
új farmot messze telken
vad Ausztráliát –
mily végtelen a lelkem
s mily véges a világ!
S szóltam: Minden hiúság
csak egy való: a csók.
Szomító selyem ajkak
és bársonybőr kacsók
kéj, melyet írigyelten
takarnak habcihák –
mily szomju véges lelkem
rád, végtelen világ!
De tengert olyat hol láss,
hogy a mélyére hass?
és hol van olyan forrás
hogy eleget ihass?
Azt hittem, rég beteltem
s ma vágyam újra rág:
mily végtelen a lelkem
s mily véges vagy, világ!
amilyet a franciák chansonnak neveznek.
Való és álom, ebből áll az élet,
Csak valónak élj, hogy megküzdj vele,
Álomnak ha hiszel, valóra éledsz,
S elsodor az élet förgeteg – szele.
Tovaragad földi sorspályádon,
S elhagy az élet, miként az álom.
1926. június
Egy idegen női arcot úsztat
Didergős, félős lelkembe, csillanó tükrén
A zimankós, őszi folyó
És a hajók szomorú, fekete füstje;
Egy idegen női arc merül fel a sötétből
Az álomba hulló, lebegő szoba mélyén;
És a csillagokból kibukkanón és egyre élesedőn
Szikrázik fel ez az arc, ugyanaz mindig, idegenül;
És messze városok reggeli zengése,
Sötéten emelkedő, bömbölő erdők
És vágtató, őrült szirénák
Harsognak mindig csak egy, idegen nevet;
Mint zúduló patak: megriadt vérem zakatolása,
És már fordulok százfelé, kergetett vad s bekerített,
De mindenütt rámnyílik, milliószor a két idegen szem.
Kábult forgásba indul a föld és az ég,
Az emelő-daruk a Dunába hajítják terheiket,
Felszakadnak a sinek és ölelőn egymásba csavarodnak,
Nincs menekvés, már fekete,
Eszelős gyűlölettel fúrom az öklöm a szemembe,
Hogy ne lássak,
Már futnék, átkozva futnék a vadonba,
S már szelíd, könnyes alázattal térdelek s imádkozom
A győzelmes, idegen női arc előtt.
megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben
Hajamba térdel az alkony,
ez a szerelmes pogány szatír.
A derekán sokhangú csengő
a dús hajnalokba visszasír.
Ott állunk az utcai színben,
a zokogó szatír, meg én:
egy talpig megvénhedett ifjú
s egy gyászosan fiatal vén.
S te, harmadik társunk a búban,
te szomorúfejű, te szép,
megrettensz a szatírnak láttán,
ahogy fáradtan a hajamba lép.
Sziromkönnyű újjaid mézét
a szemembe plántálod át;
rámcsókolod nimfaszerelmed
és szomorú nászéjszakád.
Keskeny palló a roppant ár felett
az öntudat, amelyen elterülve
a zúgást hallgatom.
Örvénylő vad vizek morajlanak,
bömböl a méregzöld tengerár,
mig hátán tovasiklik lélekcsónakom.
A tengermélyben
hínár béklyózza lábamat, polipkar ölel,
medúzák kocsonyateste rámtapad
s élesfogú cápák, repülő halak
uszonyain a cirrenést lesem.
A barnabőrű bálna is szájába kap,
korallerdőkön végigringatózom
s a színt szelő óriáshajók
csavarjára telepszem mint moszat.
Végetlen sorokban elvonul
előttem a játszó delfinek raja,
ordít a kín, az öröm rikolt.
Érzem, hogy élek, mindörökké élek!
Nedves szemekkel hallgatom
a habok mormogását, a tombolást,
megnyílott ajakkal fölkiáltok
és sikoltva és örömrepesve
a szívén ölelem anyámat, a Földet.
Bár rózsa volnék, szép leány,
Hogy elvirítva kebleden
Lelnék magamnak büszke sírt!
S o, bár lehetnék esti szellő,
Hogy édes ajkad bíborán
Szedhetnék balzsamcsókokat!
Itt állok félénk messzeségben;
S mint bércein Endymion
Sohajt a csillagokra fel,
Hov röpűlni szárnya nincs:
Némán sohajtozom feléd.
Ölelni vágy e kar, de fél,
Vágy ajkam ajkadon remegni,
De tilt komoly pillantatod.
Menj lángtekintet, ah röpűlj,
Röpűlj felé hév gondolat,
Tinéktek útat semmi nem zár.
Töredék, 1831
