Képzelet témájú versek

Arany sugárod ujra terjedez
S lelkem levonzó élte terheit
Szétrázva, röppen boldog képeken
A szüntelen kivánt és mindenütt
Fellelni vágyott bájvilág felé.
Csapkodva ver túl a gőzök körén,
Mindég merészben tisztábban röpül
S nem félve néz le, mint midőn
Az óceán felett hasít el a sas
S kevély szemet vet és lehullni büszke.

Királyi arccal jő a nap, keletjén
S nyugvása táján általellenében
Ragyogva égnek a szirt bércei,
Mig önvidéke árnyékban dereng:
Úgy bár nyomomban éj homálya jár,
A képzelet mennyének messze táját
Áradt özönben tündökölteted.
Amint phoenix égve tisztító tüzében
Hullong körültem a durvás salak.

Már élem érzem Lethe cseppjeit,
Az elfelejtő csésze ajkomon!
Itt e magasban, aholott örök
Szépnek s dicsőnek fénye folydogál,
Teremnek édes álmodásaim.
Innét tekintem a szél szárnyain
Elfolyt időkből, egybeállt zavart,
Mely semmiségre menni úgy tolong,
Mint a haragját völgybe csapdozott
Felhők csoportja hegytető megé.

S tisztábba kélvén a lement idő,
Repeső örömmel, remegő kebellel
Hevesen megindúlt meleg érzetek közt
Karolom mellyemhez mosolygva zengő
Víd képezetjét a még vesztegetlen
Természet áldott ártatlan korának.

Az istenek leszálltak akkoron,
S a gyermek ember hajnallásinak
Magok valának hív vezéreik
S nem esett el a menny s földi részből
Gyarlón s keményen egybefont alak.

Magában érzé ez tettekre kész
Hév indulatja hánykódó tüzét,
S belszabadság önhatalmait,
Követte ösztönharcát, s fékjei
Köze bonyolgva röppent s elbukott.

Hősök s pulyák ti, mondák a vezérek,
Maradjatok hát kényetekre már!
S vezesse azt a bízó önerő. –
Azolta tévelyg sokba’ s küszködik,
Ezer vakítás szenderítgeti.
Jelesse vágyik s bukdozásiban
Hamis dicsőség fojtó füstjein
Hizlalja félreértett tetteit.

Gyöngén legyinted e megtévedést,
Te képzeletidnek nyájas Grátiája.
S a szív felolvad rajzod bájain,
Békére hajtja a gigász erőt,
S a féletlenség józanná leszen;
Igy égető könny, megtörő keserv
Ölelni kísztvén a természetet,
Az elröpült vezérlők visszatérnek,
S mennyet mosolygnak a kebelbe bé.

Még napjaimnak reggelén mikor
Csak a jelenre függeszteni szemem,
És vágyam ahogy kelt már nyúgodott
Elsőbben is te édesítgetél,
Te gyönge érzés közt nyiló virág;
Fellobogó láng járt rajtam keresztül,
Melyen feszülve terjengett, hevűlt,

S én azt nem értem, merre és hová?
Az önmagokkal háborúra kelt
S magokba néma érzések közűl
Felszárnyalál, s egy új világ közét
Jártad be mint önalkotásodat.

A pálya-vívott lelkek sírjain
Előttem egy szép csillag járdogált,
A komoly dicsőség Elyzéuma
Lengvén keresztül szent magányomat,
Isten’sedésnek nimbusában állva
Bámultam azt a fénytetőt, hová
Felvívja létét a pornak fia.

Késő nyomokba átható napok!
Ti vagytok a lángifjú ősei,
Kik intve visztek lakhelytek felé,
Osztozn’ abból amit birtatok,
S a szépet, a jót szent nyomdoktokon
Mint hív öröklők híven míveli.

Ah! mennyetekben mért zudít zavart
A földi élet forgó szélvésze?
Melynek sötéte jót, rosszat sodor,
S malasztja zúzza a fő célokat.
Ott vívod akkor a szép s nagy csatáját,
Te fenremegve járdalt s megtörött szív.
Ott okulanak ledőlve váraid
S füstben gamolya a fényes tördelék.
Magányosan állsz büszke könnyeiben,
Mint győzödelmét vesztve Honnibál.

Ha feltalálál, sejtve szüntelen
A millióknak változón zsibongó
Sergében egyet, egy hozzád rokont,
Ki visszazengi minden hangodat,
Mindent felejtve csüngsz annak mellyén,
S csalatkozásid fájdalmát sirod.

Majdnem megedzi azt a férfi kéz,
Ha a szelíden fejlett bizalom
Magasba lépett elpuhult panasznál,
S az ömledett sziv még nyiltan marad,
De már magának oly paizst vivott,
Melyet kitűzvén a csafart gonosznak,
Ő csendesen marad, nagy a pulyák
Irtózatos rab századában is.

Te ingerelted e csatás tüzet,
Te gyönge érzés közt nyiló virág!
S belé ragadván, játszva elhagyád,
S felette tündér arccal röpdezél,
Hogy önmagától légyen csendesebb,
S nyomosb erővel hasson alkotása.
Te andalítni tudsz csak s nem vezetni,
S a szenderegve néző ifju ész
Hamar fogollyá hajlik lépiden.

magyar-versek

magyar-versek.hu