Egyszer este jó anyámnak
Elmondtam egy kis mesét.
Oly szomorú volt a vége!
Részvét csillant föl szemébe
És egy könnyet törle szét.
Aztán ültünk elmerengve
Soká mozdulatlanul…
Egyszer csak rémült kérdése
Ugy sziven talált! “S a hős e
Sok csapást túl élte?” – “Túl!”
Mostanában
sokat járok a középkorban
alázatos, kopott kámzsában.
Csipkéstornyú, ódon kolostorokban
visszhangos, dohos folyosókon
ődöngő léptem meg-megkoppan.
A masinás, statisztikás,
röhejes, kérges napjaink elül
sugárnyi fényért, sugaras igékért
zilált, hazátlan, szomjas lelkem ide menekül.
S a málló, tömjénfüstös oltárok tövén
csodátsóvárgó vágyban fölfehérlik
a rejtélyes, csillagvilágos égig.
Az aranyosruhájú, szende,
kuporgó, merev kőszenteket vallatom
holdfényes éjjelente.
(A mai csodák olyan vékonyak,
s mai vitézeken
oly pókhálós, gyűrött a mente!).
Félig sejtett dimenziókban
gyötrődve, tapogatva keresek
valamit, mi kihullt a Mából,
ebből a lyukas, értéksüllyesztő rostából.
De minden fordulón elém sötétlik
csontvázfejével a hóna alatt
egy-egy rablólovag.
S minden oszlop mögül
megpörkölt boszorkányok csúf denevérszárnya
lebben felém.
S én tovarezzenek egy avasabb világba.
Ha mostanán
képzeletemnek csapóajtaján
kihullok néha dermesztő koromból:
így bukdácsolok századvégtől századvégig,
kinzó kamráktól csontőrlő kerékig,
máglyától lobogó máglyáig
és keresztfától keresztfáig,
míg Te szomorú, fehér árnyad
a Golgotának alján meg nem állít.
Ott üszkös kezedre borulva,
kisírom-panaszolom magamat
reám terített jóságpalástod alatt.
Te szánón hajolsz bujdosód fölé,
s patakzó sebeid kelyhéből
megitatsz újra hittel, emberszeretettel,
kibékítsz minden földi rettenettel,
s dajkáló, meleg tenyeredből
úgy ejtesz vissza, ragyogó-orcásan,
egy bíboregű hajnali órában
újra hinni, csalódni s megbocsátani
a százhinárú, pokolgépes Mába.
Székely Lászlónak az Isten-tenyér pereméről
A képzelet taván hajózom,
A friss levegő csupa ózon;
Megittasulok, mint a bortul,
Teli a szívem, majd kicsordul.
Havasok hava látszik-e távol,
Vagy fehér fodros felhőtábor?
Alant a kék tó, fenn a kék ég,
Csoda magasság, csoda mélység.
Megfürdik a lelkem a tóban,
A napsugárt szikráztatóban,
Majd kék havasok tetején fenn,
Fürdik az ég kék tengerében.
A testem is, ha volna szárnya,
Föl, föl, a kék magasba szállna,
Magasan, föl egészen az égig…
Nincs szárnya! Merüljön a mélybe fenékig.
Arany sugárod ujra terjedez
S lelkem levonzó élte terheit
Szétrázva, röppen boldog képeken
A szüntelen kivánt és mindenütt
Fellelni vágyott bájvilág felé.
Csapkodva ver túl a gőzök körén,
Mindég merészben tisztábban röpül
S nem félve néz le, mint midőn
Az óceán felett hasít el a sas
S kevély szemet vet és lehullni büszke.
Királyi arccal jő a nap, keletjén
S nyugvása táján általellenében
Ragyogva égnek a szirt bércei,
Mig önvidéke árnyékban dereng:
Úgy bár nyomomban éj homálya jár,
A képzelet mennyének messze táját
Áradt özönben tündökölteted.
Amint phoenix égve tisztító tüzében
Hullong körültem a durvás salak.
Már élem érzem Lethe cseppjeit,
Az elfelejtő csésze ajkomon!
Itt e magasban, aholott örök
Szépnek s dicsőnek fénye folydogál,
Teremnek édes álmodásaim.
Innét tekintem a szél szárnyain
Elfolyt időkből, egybeállt zavart,
Mely semmiségre menni úgy tolong,
Mint a haragját völgybe csapdozott
Felhők csoportja hegytető megé.
S tisztábba kélvén a lement idő,
Repeső örömmel, remegő kebellel
Hevesen megindúlt meleg érzetek közt
Karolom mellyemhez mosolygva zengő
Víd képezetjét a még vesztegetlen
Természet áldott ártatlan korának.
Az istenek leszálltak akkoron,
S a gyermek ember hajnallásinak
Magok valának hív vezéreik
S nem esett el a menny s földi részből
Gyarlón s keményen egybefont alak.
Magában érzé ez tettekre kész
Hév indulatja hánykódó tüzét,
S belszabadság önhatalmait,
Követte ösztönharcát, s fékjei
Köze bonyolgva röppent s elbukott.
Hősök s pulyák ti, mondák a vezérek,
Maradjatok hát kényetekre már!
S vezesse azt a bízó önerő. –
Azolta tévelyg sokba’ s küszködik,
Ezer vakítás szenderítgeti.
Jelesse vágyik s bukdozásiban
Hamis dicsőség fojtó füstjein
Hizlalja félreértett tetteit.
Gyöngén legyinted e megtévedést,
Te képzeletidnek nyájas Grátiája.
S a szív felolvad rajzod bájain,
Békére hajtja a gigász erőt,
S a féletlenség józanná leszen;
Igy égető könny, megtörő keserv
Ölelni kísztvén a természetet,
Az elröpült vezérlők visszatérnek,
S mennyet mosolygnak a kebelbe bé.
Még napjaimnak reggelén mikor
Csak a jelenre függeszteni szemem,
És vágyam ahogy kelt már nyúgodott
Elsőbben is te édesítgetél,
Te gyönge érzés közt nyiló virág;
Fellobogó láng járt rajtam keresztül,
Melyen feszülve terjengett, hevűlt,
S én azt nem értem, merre és hová?
Az önmagokkal háborúra kelt
S magokba néma érzések közűl
Felszárnyalál, s egy új világ közét
Jártad be mint önalkotásodat.
A pálya-vívott lelkek sírjain
Előttem egy szép csillag járdogált,
A komoly dicsőség Elyzéuma
Lengvén keresztül szent magányomat,
Isten’sedésnek nimbusában állva
Bámultam azt a fénytetőt, hová
Felvívja létét a pornak fia.
Késő nyomokba átható napok!
Ti vagytok a lángifjú ősei,
Kik intve visztek lakhelytek felé,
Osztozn’ abból amit birtatok,
S a szépet, a jót szent nyomdoktokon
Mint hív öröklők híven míveli.
Ah! mennyetekben mért zudít zavart
A földi élet forgó szélvésze?
Melynek sötéte jót, rosszat sodor,
S malasztja zúzza a fő célokat.
Ott vívod akkor a szép s nagy csatáját,
Te fenremegve járdalt s megtörött szív.
Ott okulanak ledőlve váraid
S füstben gamolya a fényes tördelék.
Magányosan állsz büszke könnyeiben,
Mint győzödelmét vesztve Honnibál.
Ha feltalálál, sejtve szüntelen
A millióknak változón zsibongó
Sergében egyet, egy hozzád rokont,
Ki visszazengi minden hangodat,
Mindent felejtve csüngsz annak mellyén,
S csalatkozásid fájdalmát sirod.
Majdnem megedzi azt a férfi kéz,
Ha a szelíden fejlett bizalom
Magasba lépett elpuhult panasznál,
S az ömledett sziv még nyiltan marad,
De már magának oly paizst vivott,
Melyet kitűzvén a csafart gonosznak,
Ő csendesen marad, nagy a pulyák
Irtózatos rab századában is.
Te ingerelted e csatás tüzet,
Te gyönge érzés közt nyiló virág!
S belé ragadván, játszva elhagyád,
S felette tündér arccal röpdezél,
Hogy önmagától légyen csendesebb,
S nyomosb erővel hasson alkotása.
Te andalítni tudsz csak s nem vezetni,
S a szenderegve néző ifju ész
Hamar fogollyá hajlik lépiden.
Előttem látom Laura!
Lebegni képedet;
de ah! melly nedves szemmel,
hogy nem te önnön vagy.
Midőn pirulva serken
a’ hajnal, vagy ragyog
a’ hold, látom s’ kesergek,
hogy nem te önnön vagy.
Ama’ virágos völgyre,
hol vélem egybe kelt,
ama’ friss vizforrásra,
hol tőlem búcsút vett,
késztetlek én o Képzet!
tünny avvagy változz el!
O változz el, te képzet
‘s légy Laura önnmaga.
Kertben valánk én és te! és felettünk
Terülni láttuk hársak lombjait,
És én alattok látám teljesülve,
Ifjú szerelmem égi álmait:
Téged oh lyán! keblem szent foglalatját,
Rég a kié volt minden érzetem,
Kit rejtekében istenként imádtam,
Nem mondva néki még: hogy szeretem!
S hogy végre most együtt valánk mi ketten,
S kinálkozott az édes alkalom,
Elődbe tárni keblem égi titkát,
A mellyre üdv várt vagy kinfájdalom;
Én néma lettem! nem merém kitárni
Keblemnek üdvezítő életét,
Koczkára, sorsra tenni nem merészlém
Kivítt tulajdonát, benső hitét.
S még is mi boldog voltam én hitemben:
Mert nem sok kell, hogy boldogok legyünk!
Csak hit, remény, vagy puszta képzelődés,
S édenné válhat földi életünk.
S illy érzeménynyel álltam volt előtted,
Tekintve rád, kit hittel szereték,
Nem kérve tőled önzőleg szerelmet…
S oh én hitemben olly boldog valék!
Való és álom, ebből áll az élet,
Csak valónak élj, hogy megküzdj vele,
Álomnak ha hiszel, valóra éledsz,
S elsodor az élet förgeteg – szele.
Tovaragad földi sorspályádon,
S elhagy az élet, miként az álom.
1926. június
