Kertben valánk én és te! és felettünk
Terülni láttuk hársak lombjait,
És én alattok látám teljesülve,
Ifjú szerelmem égi álmait:
Téged oh lyán! keblem szent foglalatját,
Rég a kié volt minden érzetem,
Kit rejtekében istenként imádtam,
Nem mondva néki még: hogy szeretem!
S hogy végre most együtt valánk mi ketten,
S kinálkozott az édes alkalom,
Elődbe tárni keblem égi titkát,
A mellyre üdv várt vagy kinfájdalom;
Én néma lettem! nem merém kitárni
Keblemnek üdvezítő életét,
Koczkára, sorsra tenni nem merészlém
Kivítt tulajdonát, benső hitét.
S még is mi boldog voltam én hitemben:
Mert nem sok kell, hogy boldogok legyünk!
Csak hit, remény, vagy puszta képzelődés,
S édenné válhat földi életünk.
S illy érzeménynyel álltam volt előtted,
Tekintve rád, kit hittel szereték,
Nem kérve tőled önzőleg szerelmet…
S oh én hitemben olly boldog valék!
