magyar-versek

Erdős Sándor: Az erdei kunyhó

Fagy repeszti szét a csendet
szürke égből hull a hó,
tűz táncát őrzi kebelén
sárgán fénylő kandalló.

Rönkből ácsolt faházikó
rekeszti ki a telet,
oltalmazó halk szavával
csitítja le a szelet.

Öregember tipeg-topog
fából ácsolt konyhában,
frissen szedett fenyőtüske
melegszik egy kannában.

Beköszön a büszke erdő
örül, hogy újra látja,
hosszú-hosszú évek óta
az egyetlen barátja.

Elvonultan, csendesen él
nem számolva éveket,
borús magány az ő társa,
amit annyira szeret.

Látogató toppan most be
csodálkozva néz reá,
megfordult az ősi csoda
valóság vált álommá.

Lázas ködbe burkolódzva
kísértet áll előtte,
rég elveszett felesége
valaha őt szerette.

Odakapja gyors hirtelen
olvadt szívére kezét,
mosollyal a ráncos arcán
végleg lehunyta szemét.

Egyedül maradt a kis ház
tűz kúszik fel a falán,
magány otthona emlékét
olvadt hó őrzi csupán.

Erdős Sándor: Pocok bajok

Odakint a tágas pusztán
apró pocok bolyongott.
Nem találja lakát az-ám!
Ki látott ily bolondot?

Arra ő még emlékezik,
hogy volt itt egy jó nagy lyuk.
Eltűnt innen? Nem létezik!
Az volt az ő otthonuk.

Sürög-forog keresgeti,
körbe-körbe szaladgál.
Nincs most idő töprengeni,
megáll minden odúnál.

Talált ő már vagy száz lyukat,
egyik sem haza vezet.
Üregi nyúl rajta mulat,
nem éppen nagy élvezet.

– Mi van komám eltévedtél,
nem találod helyedet?
– Vagy valamit elvesztettél,
búzát vagy a fejedet?

– Dehogy – felel – minden megvan
kivéve az otthonom,
ezért vagyok én most gondban
gyöngyözik a homlokom.

Nevet a nyúl jó nagyokat.
Jó, hogy nem a rokonom!
– Orvosolom a bajodat,
menj vissza a nyomodon.

Úgy is tett a  kicsi pocok,
meg is lett az otthona.
Azóta vidáman kocog,
nem téved már el soha.

Erdős Sándor: Nagyapám

Egyszerű ember volt nagyapám,
nem  ismerte a nagy világ.
Fejét kérges kezére hajtva,
nézett fel a fénylő napra.

Ő volt társa és ellensége,
tőle függött a vetése.
Ragaszkodott ő földhöz, röghöz,
minden apró göröngyhöz.

Örökké arról mesélt nekem,
milyen lenne az életem,
ha nem lenne nekünk itt a föld,
amin eddig annyit gürcölt.

Az élet akkor nem ér semmit,
nem szedhetnénk akkor krumplit.
Mondta nekem az én nagyapám,
hittem is neki bizonyám.

Egyszerű ember volt nagyapám,
nem ismerte a nagy világ.
Mikor végleg lehunyta szemét,
a földjén nyugtatta kezét.

A föld, a rög, mit úgy szeretett,
már semmi mást nem tehetett,
csak befogadta őt magába,
eggyé váltak a halálba.

Erdős Sándor: Iskolába megy a lajhár

Iskolába ment a lajhár.
Érdekli az alvástantárgy.
Azt hallotta az erdőben,
van ilyen  hát ment is bőszen.

Két perc múlva lajhár legényt,
fáradság fogta el szegényt.
Lecsüccsent hát egy fatörzsre.
A hosszú út meggyötörte.

Az iskolából dalolva,
Hazafelé tartott róka.
Meglátta, hogy a kis lajhár
a fatörzsön ott szunyókál.

Kelj már fel! Rázta a vállát.
Vagy hozzak neked párnát?
Miért itt alszol? Kérdezte meg.
Nincsen neked hálóhelyed?

Épp csak lehunytam a szemem.
Iskolába kell már mennem.
Érdekel az alvástantárgy,
mondta neki a kis lajhár.

Alvástantárgy? Még ilyent.
A te agyad nagyon pihent.
Ez az egyetlen tudomány,
ami neked jól megy komám!

Erdős Sándor – Szerelmem palackja

Bárcsak lehetnék én őszi szellő,
hogy borzoljam szőke hajadat.
Vagy lehetnék én egy remek festő,
festhetnék szerelmes szavakat.

Lehetnék egy vízzel töltött csésze,
hogy ajkaink összeérjenek.
Érezném, hogy enyém vagy már végre,
rólad írnék költeményeket.

Ecset az én kezembe nem való,
szellő sem leszek soha, sejtem.
Ez a lap egy palackba zárható,
összehajtom, bele is rejtem.

Beledobom vágyam tengerébe,
bízva, hogy eljut tehozzád.
Elindítom hát a messzeségbe,
szerelmem bont majd rá vitorlát.

Erdős Sándor – Az imádkozó sáska

Még ilyent, világ csodája,
templomba ment ma a sáska.
Istent dicsőíti talán?
Freskót néz a templom falán?

Á, dehogy, csak megéhezett,
a templomban talál legyet,
mert ott hűsölnek őkelmék,
megtűri őket a Szentszék.

Legyek mellé ostyát eszik,
abból is talált egy picit.
Leesett a szószék mellé,
hogyha bírná tovább enné.

Nem ehet már ennél többet,
fogyókúra immár sikk lett.
Nem lesz keskeny a dereka,
kövéren nem mehet haza.

Ami maradt elvihetné,
útközben, majd csak megenné.
Karjába zárja az ostyát,
azzal boldogítva útját.

Jaj, az ajtót hogy nyitja ki?
Senki sem segít most neki.
Keze tele az ostyával,
egyedül maradt bajával.

Egye fene, mind megeszem,
sikkes alak nem kell nekem.
Hang szólalt. Ne egyél többet!
Ne töltsd tovább a bendődet!

Égre vetette a szemét,
imára kulcsolva kezét.
Óh, Uram, hát add meg nekem,
ne legyen tele  a kezem.

Ejtsd el hitvány a jussodat!
Az majd az egérnek marad.
Igen Uram szót fogadok,
én inkább éhes maradok.

El is futott gyorsan onnan,
sajnálta, hogy ilyen baj van.
Bár, ha volna nála táska,
útközben is jót zabálna.

Erdős Sándor: A tiszta giliszta

Élt egy kukac Ödömérke,
föld alatt lakott szegényke.
Ödömérke eső után,
kikúszott a földből sután.

Lubickolt a pocsolyában,
mint zokni a mosodában.
Sosem volt még ilyen tiszta,
Ödömér a kis giliszta.

Arra futott a kis rigó,
csőrében egy sáros dió.
Anyja hangja most felharsant,
hogy ne egyen ő mosatlant.

Elejtette hát a diót,
jól nevelték a kis rigót.
Ott ácsorgott csőre nyitva,
lám, ott egy tiszta giliszta.

Ím, ez mosott ezt ehetem,
felkapom, mert ez kell nekem.
Sokat nem is tétovázott,
kis gilisztánk most ráfázott.

Csőrében kis Ödömérrel,
nem bírt a nagy örömével.
Olyan gyorsan szedte lábát,
elejtette a prédáját.

Nagyot sóhajt Ödömérke,
hát ezt épp, hogy csak túlélte.
Bebújt a föld alá gyorsan,
inkább lakik lent a koszban.

Erdős Sándor – Pocok a tolvaj

Bűntény történt,szörnyű dolog,
búzát lopott a kis pocok.
Látva, hogy az ajtó tárva
belopódzott a magtárba.

Hegyekben állt ott a búza,
biztonsági őr a gólya.
Segít neki hosszú lába
magasból néz a magtárra.

De a pocok fürge állat,
nem látta az őrszolgálat.
Gyorsan megtömte táskáját,
el is vitte a prédáját.

Ám másnap volt a számadás
meg is számolták a búzát,
jelentést is tett a gólya
hiányzik,vagy tíz szem búza.

Hívták,hát jött gyorsan rigó
az illetékes nyomozó,
azzal töltötte a napot,
hogy keres ujjlenyomatot.

Nem talált, hát tétovázott.
Talán minden nyom elázott?
Rá is szóltak gyorsan hárman,
nem esik eső magtárban-

Akkor, lehet nincs is ujja,
a nyomozó csak ezt fújja.
Lehet, hogy a hal a tolvaj
ő is bűnözött már tavaly.

A nyomozót kinevették.
Pihent vagy te, énekelték.
Lába nőtt vajon a halnak?
nevettek rajta a varjak.

Így,hát elsomfordált rigó
neki nyomozás nem való,
hagyja is a jó fenébe
elköltözött inkább délre.

Csinálta, mi neki akad,
vasalja a hullámokat.
Napon fekszik, nagyon laza
sötét is lett tollazata.

Úgy döntöttek a madarak,
mivel búza elég marad,
nem nyomoznak immár tovább,
történt már ennél is cifrább.

Pocok koma megmenekült
kamrájába búza került,
ezzel kihúzza a telet
most végre eleget ehet.

Kosztolányi Dezső – Pünkösd

Lángszárnyakon röpül felénk a nyár,
az éj meleg s már perzselő a reggel,
bolygunk az éjbe álmodó szemekkel,
s ritkán találunk hűvös árnyra már.

Az ég fakó, az éjjel is rövid,
alig bujik el a nap egy bokorba,
aztán ragyogva, új erőbe forrva
kiszáll s az égre lánguszályt röpít.

A róna várja a hűsfényü holdat,
leng a kalász, vérszínü rózsa lángol,
leszáll a boldogság a másvilágból.

A néma csillagok reánk hajolnak,
és álmodó, fáradt fejünk körül
szines, aranyló lepkeraj röpül.

Kosztolányi Dezső. Négy fal között. 1907.

József Attila – Pünkösd előtt

Szent, éhes lelkem, pünkösd ünnepére,
Mint jóllakott tuzok, magadba hullva
Feledd, hogy büszke, forró szárnyadat
Cibálja, tépi vérek irigy ujja.
 

Hiszen tudod már mi a Végtelenség:
A Végtelenség az a magyar bánat
S hiába vergődsz haló hattyuként,
Szomorubb lélek búsul majd utánad.
 

Ha idejöttél, tündökölj s dalolj csak,
E végtelen vizen büszkébben usszál
S csudáljanak, hogy méltóbban repül
Zilált szárnyad az égi Sziriusznál.
 

Szent vagy s ha mégis lenyilaz az Éhség,
Mint vadludat rozsdás vessző találja,
Ne sírj, dalold el híres éneked,
Hogy nyögve várjanak ujabb csodára!
 

1923. máj. 18.