magyar-versek

Erdős Sándor: Egy szál gyertya

Kigyúlnak ünnepi fények
Szentkarácsony ünnepén,
feldíszített fenyőfa áll
bent a város főterén.

Két kis gyermek áll a hóban
bámul rongyos ruhában,
szállni látnak angyalokat
hisznek még a csodában.

Gazdag házak ablakában
sütemény illatozik,
halból, kalácsból nincs hiány
ott mindenki jól lakik.

Elindul a két kis gyermek
városszéli házukba,
útközben a sok-sok csodát
tátott szájjal bámulva.

Kopottas kis házhoz érnek
szegénység is itt lakik,
bízik benne a két gyermek
talán ma még jól lakik.

Toporogva lépnek hát be
jól befűtött helyiségbe,
örömkönnyet csalva ezzel
édesanyjuk szemébe.

Mosolyogva ad kezükbe
egy-egy szelet kalácsot,
pislákoló fény köszönti
ezt a kedves családot.

Asztalon ég egy szál gyertya
rá nem tettek egyebet,
ám az összes gazdagságnál
fontosabb a szeretet.

Erdős Sándor: A rút jégmanó

Messze innen üveghegyen
ott élt a rút jégmanó,
nincs barátja nincsen társa
csak zúzmara és a hó.

Igaz rút volt így született
ám ő erről nem tehet,
de ilyen csúf külsővel már
mások közé nem mehet.

Megpróbálta ő már többször
az már nagyon régen volt,
féltek tőle csúfolták is
pedig szíve vajból volt.

Azóta is egyedül élt
fent a hideg hegytetőn,
társak nélkül kóborolhat
vég nélküli hómezőn.

Egyszer aztán bánatában
gondolt is egy jó nagyot.
Itt hagyja a hideg tájat.
Elmegy innen. Jó napot!

Hátizsákba belerakott
mindent, ami kell neki.
Volt is abban meleg ital
sapka, sál és reggeli.

Leszánkázott hegy aljára
fenyőerdő széléig,
gyorsan szedte apró lábát
hálóhely kell estélig.

Sötétedett sietni kell
védelem kell éjjelre,
sohasem lehet azt tudni
ki mindenki jár erre.

Galagonya bokor alján
lakott egy manó leány,
egyedül élt az erdőben
társa nem volt csak magány.

Születésétől ő vak volt
nem hagyta el otthonát,
sohasem láthatta azt meg
milyen is a nagy világ.

Ki ismerte csak bántotta
más volt, mint a többiek.
Szegény szívét gonosz szavak
szúrták, mint a tövisek.

Egyszer aztán kopogtattak
manó leány ajtaján
Félve kérdezte: –Ki van itt?
–Gonosz manó vagy talán?

–Dehogy, dehogy nem egy gonosz
én vagyok a jégmanó,
az erdőben oly sötét lett
szállás volna nékem jó.

A jégmanót beengedte
adott neki fekhelyet,
reggel finom tea után
akár útjára mehet.

Reggel aztán teázgattak
beszélgettek jó nagyot,
sétáltak az erdő szélen
jól töltötték a napot.

Megkedvelték egymást nagyon
a két magányos manó,
ezt a csodás boldogságot
megtartani volna jó.

Úgy döntöttek együtt töltik
továbbra az életük,
a csúf és a vak kis manó,
mert szeretet kell nekik.

Boldogsághoz csak egy társ kell
nem kell szépség, nem kell fény.
Az a király ki magányos
aranyhegyen is szegény.

Erdős Sándor: A három kisnyúl káposztája

Három nyuszi ül a fűben
füleiket hegyezik,
nem messze egy káposztaföld
abból kéne egy nekik.

Nem könnyű ám odajutni
nagyon sok az akadály,
kerítéssel körbevéve
nagy kutya ott a király.

Tanakodtak, tanakodtak
mitévők is legyenek,
hogy a kutyát kicselezzék
így káposztát egyenek.

Rájöttek a megoldásra
cselekedtek is gyorsan.
Hárman futnak három felé
így lesz a kutya gondban.

Az erő a csapatban van
jöttek rá a kisnyulak.
A kutyacsősz mit tehetne?
Háromfelé nem futhat.

Kergetett is egy kisnyulat
kettő káposztát lopott,
meg is lett a szép zsákmányuk
mind a három jól lakott.

Erdős Sándor: Erdei átmenet

Komor lett az őszi erdő
a hold ezüstje festi át.
Lefejtette már magáról
a nap édes sugarát.

Árnyak bújnak fatörzs mellett
szentjánosbogár repül.
Lassan hullámzó tó vize
a sötétségbe merül.

Hűvös szellők simogatják
fagyalbokrok karjait.
Égen úszó felhőtengert
csillag fénye szétszakít.

Tollat borzol a kis veréb
hűvösek az éjszakák.
Kölyköt terelnek odúba
a gondos rókamamák.

Nemsokára eljön a tél
fagy lesz mindenhol az úr.
Lehullanak a levelek
erdő hangja elcsitul.

Erdős Sándor: Csodaegér

– Helló apó! Zsuzsi vagyok.
Iszákodban kutathatok?
– Dehogy drága, mit gondolsz te?
Én vigyázok ám a rendre!

Párbeszédre felfigyeltem,
miközben egy zsemlét ettem.
Lent a csendes patak partján,
e beszéden jót mulatván.

Hát, kerestem az unokát
ki zaklatja a nagypapát.
Ám a szemem kerekedett,
megláttam a kisegeret.

Gombszemével néz egy táskát,
könyörgésre tartja lábát.
Előtte egy bácsika ül,
gondolataiba merül.

Hittem, káprázik a szemem,
miközben a zsemlét eszem.
Úgy gondoltam próbát teszek,
idehívom az egeret.

– Gyere Zsuzsi, adok zsemlét,
próbálj nálam jó szerencsét!
Hagyd ott gyorsan az öreget,
nagy falatot adok neked!

Ki is esett a kezemből,
félig rágott zsemlém egyből.
Az egérnek más nem kellett,
azonnal mellettem termett.

Felkapta a fél zsemlémet,
és azonnal le is lépett.
Szólt, ki jól végezte dolgát:
– Köszönöm a jó uzsonnát!

Erdős Sándor: Káposztás jó estét!

Bál van ma az erdőben,
répák sülnek a sütőben.
Lesz itt sok finom falat,
annyi van hogy meg is marad.

Szegény egér lesántult
a lába nagyon megfájdult,
találjunk ki valamit
hogy felejtse bajait.

Mit tehetnénk most akkor?
Ő ráfázott már sokadszor.
Nem mehet gyógytornára
meghívták hát vacsorára.

Mondja bagoly : – Nem jó így,
van itt egy doktor meggyógyít.
Gyertek a rendelőmbe
oda fel a dombtetőre.

Gondolták az állatok,
lábasok és szárnyasok,
segítenek egérnek
együtt könnyebben felérnek.

Cincér néni kérdezi,
mert sok esze van őneki:
– Mi lesz a káposztával
és a sok – sok uborkával?

– Valaki még elcseni,
most kellene elrejteni.
Apró mókus szólalt meg:
– Most nincs idő, itt a beteg.

– Itt áll ez a kis kecske
jó erőteljes a teste,
bízzuk meg hát a komát
hogy őrizze a lakomát.

Úgy is tettek ott hagyták
elindult hát a társaság,
ám mire visszaértek
már eltűnt az összes étek.

A kis kecske volt csak ott
és roppant módon jól lakott.
Mi ebből a tanulság?
Kecskére ne bízz káposztát!

Erdős Sándor: Szépia a szépfiú

– Tiszteletem kedves hölgyem!
udvarolt a szépia.
Tudja anyám csak azt hajtja:
– Nincs másnak ily szép fia.

– Van is ebben sok igazság,
nyolc karomban van erő.
– Remélem én kedves hölgyem,
magának ez megnyerő.

– Hogyha így van, kérem szépen
legyen az én kedvesem.
Tudtam mindíg, hogy ily csábos
szép tintahal kell nekem.

A kis hölgy bele is pirult
a csodaszép bókokba,
kezet adni gavallérnak
jaj, de csuda jó volna.

Ám, van itt egy kis bökkenő,
ránézett nyolc karjára.
Hetet már másnak elígért,
mindegy, maradt egy mára.

– Már csak egy van, mit nyújthatok,
hetet már lefoglaltak.
Amíg tudom, mindíg adom
szívesen az uraknak.

Meghökkent a gavallérunk
szépia a szépfiú,
otthagyta gyorsan a leányt
okos volt, nem csak hiú.