Hetven év…
úgy repült mint a pillangó
szárnyának egyetlen rebbenése.
Vissza már nem nézek.
Nincs értelme a nosztalgiázásnak.
Ami múlt az elmúlt.
Ami előttem van még ,
arra kell figyelmezni.
S az aznapra koncentrálni.
megtalálni, ha van benne szépség.
Vagy megküzdeni a bajjal.
Legyőzni és tovább lépni.
Nyugalmat találni,
szépet olvasni.
Fejet hajtani, ha kell.
Hisz hetven év után
minden nap egy ajándék.
2023-07-16
Háború. ez a Sátán játéka
gonosz agyának szüleménye.
Megtalálja azokat az embereket
,akik játszani akarják ezt a szemfényvesztést.
Fel lett kínálva ezen embereknek
a hatalom a vagyon és a másik
emberen való uralkodás lehetősége.
Benne vannak a „BULIBAN”
Ezek az emberek betegek,
NÁRCISZTIKUSAK, SZADISTÁK,
PSZIHOPATÁK ÉS SZOCIOPATÁK.
Náluk semmi sem számít
ÖNMAGUKON KÍVŰL.
BODOGAN SZOLGÁLJÁK LUCIFERT!
Ha jól tudom a Földön több mint
hetven országban dúl a HÁBORÚ.
S ez több mint szomorú.
Az emberbőrbe született mamelukok
pedig egymást taposva hódolnak
az ÖRDÖGNEK,
S a SÁTÁN őrjöngve tombol örömében
Issza a szenvedést és a vért,
A kiválasztottak pedig a földig hajolnak
elismervén a földi hatalmat.
Nem félnek.
PEDIG KÉNE,,,
Aki a Földre született, pucéran
jött, és pucéran megy
a testi halál után.
KIVÉTEL NINCS
ANNAK AKI EMBER !!!
Évezredek mennek és
évezredek jönnek.
Az emberek nem
tanultak semmit.
PEDIG LENNE MIT….
Mikor jön el végre ismételten az idő.
hogy Lucifer végre és véglegesen
visszakerüljön a RABLÁNCÁRA????
2023,02,25
Átkozottak rabszolgája vagy
Hatalmas mellénnyel .
Satnya testedben
ordít a gonosz.
Kinek? minek képzeled magad????
Napóleon reinkarnációjának??
Egymillió ember halt meg akkor…
akkor és abban a háborúban
a kis korzikai káplár vezérlete alatt.
Ez nem rettent el .
Ő azt mondta UTÁNAM
ELŐRE mondod TE.
Én vagyok a VEZÉR
Állítod.
Ha lesz háború , akkor már
az atom dönt és nem TE.
S az atom nem válogat,
sem embert sem országot.
Már nincs olyan bunker ami megvéd.
SENKIT SEM!!!
ESZTELEN!!!
Most GAIA testével játszol.
Zsugor agyad ezt nem fogja föl.
S akit szolgálsz , az sem marad életben..
Nincs olyan pénz, hatalom. mely felment,
szolga lelked mantráz.
a mágikus szövegek nem védenek.
A neved és a tetted már így is történelmi.,
de nem úgy ahogy szeretnéd,
Nem vagy vezére se hadnak , se országnak.
Ócska rongy/ bohóc vagy..
„Rosszkedvünk telét” hogy féljük! – Mi vár?
Elűzi-e tavaszi napsugár,
Eloszlik-e fejünk felől a köd,
Terem-e búzát kenyérnek majd a rög?
Diadallal nyert „győztes koszorú”
ragyog-e majd józan ész homlokán ?
„Szelíden mosolyog a háború”
öszeroskadva bűnbánat okán?
„Nem lovagol páncélos” szörnygépen
Hogy „szívét ijessze” ellenfélnek?
„Ehelyett fürge lábakkal szökell”,
és táncot lejt, hol vígan szól az ének?
Hisz tündéri álom helyett is vért lát,
s „Az ember szíve tele félelemmel
És nem beszélhet senkivel, aki
Nem komoran és nem rettegve néz rá”
– Mert nem vívnak már a vitézek
Mívesre vert karddal, mint anno, régen.
A gyilok fél világon átsüvít,
Mely százezerszer is gyorsabb mint a nyíl
Elpusztítva mindent ami élő.
Lesz-e a világot újjá Teremtő
Ki új Édent varázsol s Kánaánt,
Kígyó nélküli almafát, szép hazát?
2022.11.
Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,
nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van
nemcsak a füst-sötéten
lobogó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal morse-jében,
nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös!
ott zsarnokság van
nemcsak a katonásan
pattogtatott „vigyázz”-ban,
„tűz”-ben, a dobolásban,
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,
nemcsak a titkon
félignyílt ajtón
ijedten
besuttogott hirekben,
a száj elé hulltan
pisszt jelző ujjban,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan
fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet
növelő néma könnyek
zuhatagában,
kimeredt szembogárban,
ott zsarnokság van
nemcsak a talpraálltan
harsogott éljenekben,
hurráhkban, énekekben,
hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,
kürtben, az operában,
éppoly hazug-harsányan
zengő szoborkövekben,
színekben, képteremben,
külön minden keretben,
már az ecsetben;
nemcsak az éjben halkan
sikló gépkocsizajban
s abban,
megállt a kapualjban;
hol zsarnokság van, ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy rég istened sem;
ott zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,
abban, ahogy a gyermek
idegennek felelget;
nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál jobban
butító szólamokban;
az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves;
az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban,
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,
ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,
nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szó-mámorban,
mint légy a borban,
mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,
mert szépnek csak azt véled,
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,
tányérban és pohárban,
az van az orrban, szájban,
hidegben és homályban,
szabadban és szobádban,
mintha nyitva az ablak,
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,
ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,
fönt a Tejút is már más:
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,
a nyüzsgő égi sátor:
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,
a papból, kinek gyónol,
a prédikációból,
templom, parlament, kínpad:
megannyi színpad;
húnyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék;
vonat kereke, hallod,
rab vagy, rab, erre kattog;
hegyen és tenger mellett
be ezt lehelled;
cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
a szív-hökkenésben;
a nyugalomban,
e bilincs-unalomban,
a zápor zuhogásban,
ez égig érő rácsban,
a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,
s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;
mint víz a medret,
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből,
ő les, hiába futnál,
fogoly vagy, s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába,
beivódik, evődik
velődig;
eszmélnél, de eszme
csak övé jut eszedbe,
néznél, de csak azt látod,
mit ő eléd varázsolt,
s már körbe lángol
erdőtűz gyufaszálból,
mert amikor ledobtad,
el nem tiportad;
s így rád is ő vigyáz már,
gyárban, mezőn, a háznál,
s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,
bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
gyermeked neki nemzed,
hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;
vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;
mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
a dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,
mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.
1950
Irodalmi Újság, 1956. nov. 2.
1
Vitézek, mi lehet ez széles föld felett
szebb dolog az végeknél?
Holott kikeletkor az sok szép madár szól,
kivel ember ugyan él;
Mező jó illatot, az ég szép harmatot
ád, ki kedves mindennél.
2
Ellenség hírére vitézeknek szíve
gyakorta ott felbuzdul,
Sőt azon kívül is, csak jó kedvébűl is
vitéz próbálni indul,
Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik,
homlokán vér lecsordul.
3
Veres zászlók alatt lobogós kopiát
vitézek ott viselik,
Roppant sereg előtt távol az sík mezőt
széllyel nyargalják, nézik;
Az párduckápákkal, fényes sisakokkal,
forgókkal szép mindenik.
4
Jó szerecsen lovak alattok ugrálnak,
hogyha trombita riadt,
Köztök ki strázsát áll, ki lováról leszáll,
nyugszik reggel, hol virradt,
Midőn éjten-éjjel csataviseléssel
mindenik lankadt s fáradt.
5
Az jó hírért, névért s az szép tisztességért
ők mindent hátra hadnak,
Emberségről példát, vitézségről formát
mindeneknek ők adnak,
Midőn, mint jó rárók, mezőn széllyel járók,
vagdalkoznak, futtatnak.
6
Ellenséget látván örömmel kiáltván
ők kopiákot törnek,
S ha súlyosan vagyon az dolog harcokon,
szólítatlan megtérnek,
Sok vérben fertezvén arcul reá térvén
űzőt sokszor megvernek.
7
Az nagy széles mező, az szép liget, erdő
sétáló palotájok,
Az utaknak lese, kemény harcok helye
tanuló oskolájok,
Csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség
s fáradtság múlatságok.
8
Az éles szablyákban örvendeznek méltán,
mert ők fejeket szednek,
Viadalhelyeken véresen, sebesen,
halva sokan feküsznek,
Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója
vitézül holt testeknek.
9
Óh, végbelieknek, ifjú vitézeknek
dicséretes serege!
Kiknek ez világon szerteszerént vagyon
mindeneknél jó neve,
Mint sok fát gyümölccsel, sok jó szerencsékkel
áldjon Isten mezőkbe!
Haragszik és dúl-fúl az Isten
vagy csak talán alszik az égben,
aluszik vagy halott is épen –
ki költi őt föl, emberek?
Anyák, sírjatok hangosabban:
akit föl nem ver annyi ágyú,
rezzenti-é gyenge sírástok?
És ne is könnyel sírjatok,
mert a könny mind csak földre hull
hanggal sírjatok föl az égre,
sírjatok irgalmatlanul:
ne oly édesen mint a forrás,
ne oly zenével mint a zápor,
ne mint a régi Niobék:
hanem parttalan mint az árvíz
sírjatok vagy a görgeteg
lavina, sírjatok jeget,
tüzet sírjatok mint a láva!
A drága fiúk hullanak
vérben a hóra napra-nap.
Ne hagyjatok aludni senkit:
ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva,
de érdemes-e félni még?
és érdemes-e élni még?
Ó, mért nem hallani hangotok?
Menjetek a piacra sírni,
sikoltsatok a templomokban
vadak asszonyai, vadakká
imuljatok őrjítő, őrült
imában!
És ha hasztalan
ima, sírás: – mi káromolni
tudunk még, férfiak! Ma már
hiszünk káromlani-érdemes
alvó magasságot a Sorsban.
Hányjuk álmára kopogó
bestemmiáknak jégesőjét!
Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van?
Tagadjuk őt, talán fölébred!
Cibáljuk őt, verjük a szókkal!
mint aki gazda horkol égő
házban – a süket Istenét!
Süket! Süket!…
Ó ma milyen jó
volna süketnek mint az Isten!
Süket a föld, nem érzi hátán
hadak alázó dobogását.
Jó volna süketen csirázni
mint virághagyma föld alatt:
minden süket, földben, Istenben
csak az ember szakadt ki a
süket Istenből iszonyokra
kikelt belőle féreg-módon,
Isten férgének, viszkető
nyüzsgésre, fájni – mert ami
nem süket Isten: fájdalom,
míg az Istenbe visszahal!
Takáts Vilmosnak
Hiába kutatsz, nem látsz zászlót
sötét kezemben, hűs sisak
se nyomja fürtöm. Nem fogadta
a készülő sereg fiad.
Te hittél bennem, és én benned,
s most nem felejtem már soha,
hogy fegyverkeztem és hiába,
fülembe tép a mostoha,
a drága kürtök búcsuzója,
belém hasít és meggyötör.
Kibomlok, gyenge ág a szélben,
a szív utólszor tündököl.
Utolsót lobban ifjúságom,
s kiolt a vak önkívület.
A többiek nyeregbe szállnak.
Hideg a hajnal és süket.
Mi lesz velem most? Nézz szemembe.
Ha nem te, hát ki szánna meg?
Te nem lehetsz, te nem vagy rosszabb,
te jobb vagy, mint a többiek!
Ha megszültél, most nézz szemembe,
ha szeretsz, most meghallanád,
mit én már mindörökre hallok:
a távozó sereg zaját.
Emlékezés egy világháborús karácsonyra
Az égbolt elsötétedett.
S akár a végitélet
zord fellege tört volna ránk,
a föld is oly sötét lett.
Gyermekszívünk is oly nehéz!
A házak és a kertek,
az egész törékeny világ,
éreztük, velünk reszket.
Aztán a roppant csöndön át
puhán és észrevétlen,
a hangtalan meginduló
és puha hóesésben,
akár a fényes pelyhek is
vigyázva földet értek,
a fényességes angyal is,
ő is a földre lépett.
Szerettem volna, hogyha untat
Bolondulása a Földnek,
Ez a nagy vér-lakodalom,
Cifra szűrömmel betakarni
Vihar elől magunkat.
Be jónak indult ez a játék,
De közben szinte mi kedvünkért
Kitört az égi háború,
Fájva, sivítva és cikkázva:
Átok ez, vagy ajándék?
Küldöm a szivemet szivedre
Óráiban borzalomnak,
Hátha mégis odatalál,
Ahol egyetlen helyet kaphat,
Hol tán mégis pihenne.
Be nagyon rettent ez a várás,
Be méltatlan is a mi sorsunk:
Tépett és véres milliók,
Két szép ember, kiket rosszkor vett
Elő a megkivánás.
