Pulyka melle, malac körme
liba lába, csőre –
Mit kívánjak mindnyájunknak
az új esztendőre?
Tiszta ötös bizonyítványt,
tiszta nyakat, mancsot
nyárra labdát, fürdőruhát,
télre jó bakancsot.
Tavaszra sok rigófüttyöt,
hóvirág harangját,
őszre fehér új kenyeret,
diót, szőlőt, almát.
A fiúknak pléh harisnyát,
ördögbőr nadrágot,
a lányoknak tűt és cérnát,
ha mégis kivásott.
Hétköznapra erőt, munkát,
ünnepre parádét,
kéményfüstben disznósonkát,
zsebbe csokoládét.
Trombitázó, harsonázó,
gurgulázó gégét,
vedd az éneket a szádba,
ne ceruza végét.
Teljék be a kívánságunk,
mint vízzel a teknő,
mint negyvennyolc kecske lába
százkilencvenkettő.
Szilveszteri versek
Arany János: Év utolján
Kifelé az évnek a szekere rudja,
Pályáját a nap is csak robotban futja,
Csak azért jő fel, hogy a gondját kivesse,
Ahol a reggel van, ott a dél, az este.
Mehetsz, mehetsz jó év! amit hoztál, vidd el,
Megelégedtem már sovány böjteiddel;
Egy szó nem sok, azzal sem marasztlak téged:
Kivánok jó utat s jó egészséget. –
Mi örömet adtál? Mi emléket hagytál?
Annyit se nekem, mint a tavalyi naptár,
Mely hiába mondja; hogy: “csütörtök, péntek”,
Ha egyszer ledobtam, belé sem tekintek.
Menj! hadd tudjalak a többi után sorba,
Legalább nem esett életemen csorba:
A kopár sivatag, hol nem látni zöldet,
Legalább nem hagyja lyukasan a földet.
1852.
Katona József: Új esztendőre
Vidám elme
te! szerelme
az örökös tavasznak –
csend és béke
egy gyermeke,
kinél búk s ürmök asznak!
A szerencse
folyton öntse
rózsáit öszvényeden,
elégedés
vezéred, és
légyen köröd egy Éden.
Minden reggel
víg sereggel
játsszon a Nap súgára
(mosolyogva
lépbe fogva)
Arcád diadalmára. –
S Neked intsen
báj-bilincsen
jőve az Alkonyodat
végső fénye,
hogy rabkénye
készítse meg álmodat.
És ha majdan
e Kor hajdan-
korrá változik – midőn
Élet s Halál
számot talál
vetni a hosszú időn:
Akkor, Kedves,
vedd jól, nedves
szememböl, végtisztemet;
Ott örökké
légy Élőké;
bár itt egy hant eltemet!!!
1817.
Arany János: Alkalmi vers
Az uj évet (ócska tárgy!)
Kell megénekelnem,
Hálálkodva, ahogy illik,
Poharat emelnem.
Mit van mit kivánni még
Ily áldott időben? –
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Olcsó legyen a kenyér,
A gabona áros;
Jól fizesse a tinót
S nyerjen a mészáros,
Mérje pedig szöszön-boron,
Font kijárja bőven.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Senkinek a nyakára
Ne vigyenek kontót;
Valaki csak ráteszen,
Nyerje meg a lottót;
Annyi pénzünk legyen, hogy!
Még pedig pengőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Szegény ember malacának
Egy híja se essék;
Messze járjon dög, halál,
Burgonya-betegség;
Orvos, bakó a díját
Kapja heverőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Tücski-hajcski baromnak
Sokasuljon lába;
Boci járjon mezőre,
Gyermek iskolába;
Gyarapodjék a magyar
Számra, mint erőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Kívül, belül maradjon
Békében az ország;
A vásárra menőket
Sehol ki ne fosszák.
Béke legyen a háznál
És a szívredőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
A biró is, mint eddig,
Tisztét jól betöltse:
Víz kedviért a babát
Soha ki ne öntse;
Emberiség, igazság
Egyik serpenyőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Zenebona, babona,
Huzavona vesszen!
Visszavonás, levonás
Minket ne epesszen.
Legyen egység, türelem,
Hit a jövendőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Nagy uraink (ha élnek)
Nőjenek nagyobbra;
Áldozzanak, legyen is mit,
Mégse üssék dobra;
Nemzetiségünk mellett
Buzogjanak hően.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Író pedig írónak
Szemét ki ne ássa, –
Ne is legyen az idén
Napfogyatkozása
Jó erkölcs-, eszme-, hírnév-,
S előfizetőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Mire üssek még pohárt?
Asszonyi hűségre?
Barátság-, polgár-erény-,
Vagy mi más egyébre?
Hiszen ezek közöttünk
Vannak kelendőben.
Tudj’ Isten, mi minden nincs
Ez uj esztendőben!
1853
Ady Endre: Boldog új évet
Ezúttal sírva, szépen
Forgok meg lelkemnek régi
Gyermekes életében:
Boldog új évet kivánok.
Boldog új évet kivánok,
Mindenki tovább bírja
E rettenetet,
E szamárságot,
Mint szegény, mint bírom én, én,
Gyönyörködve,
Óh, én szegény
Lelki kémény.
Boldog új évet kivánok.
Ontom a füstjét
A szavaimnak,
Pólyálva és idegesen,
Be messze ringnak
Az én régi terveim,
Az én régi társaim is
De messze vannak,
Boldog új évet kivánok.
Új év Istene, tarts meg
Magamnak
S tarts meg mindenkit
A réginek,
Ha lehet:
Boldog új évet kivánok.
Tóth Árpád: Újévi vers a vén házalóról és a fiatal vigécről
Hölgyeim és uraim,
Tizenkettőt kongott az óra,
Figyeljenek most szépen, ahogy illik,
Erre az érzelmes búcsúztatóra,
Melyet mint “hősnő” most elrebegek,
Lévén az én szerepeim
A tragikus és komoly szerepek.
Jelentem hát a hölgyeknek s uraknak,
Hogy míg önök itt ölébe csücsültek
Pezsgős jókedvnek s rózsás hangulatnak,
S mulatnak,
Azalatt meghalt az öreg Náthán,
Akinek bánat-batyu volt a hátán,
Meghalt a könnyet mázoló,
Vesékbe gázoló,
Rossz portékákkal házaló
Ó esztendő,
S most új, vígabb élet kezdendő!
S hogy e vígságot stilusosan adjam,
A hősnő-jelleget, bárhogy is szeretem,
Most levetem,
És eljátszom önök előtt
Egy lengébb s vígabb szerepem
A zord jambusokat ma csípje kánya,
Ma én vagyok Szilveszter szobalánya,
S bejelentem,
Hogy most egy új vendég érkezett,
Valami víg monoplánszerkezet
Röpítette ide,
S két nagy koffer van a két kezibe,
Melyekben, mondja, jó kedvet és mámort
S más ilyen finom, kedves portékát hord.
S átnyújtotta a névjegyét,
Hogy hozzam be s mondjam meg a nevét,
Hogy ő a Boldogság és Társa-cég
Kiváló s megbízható utazója,
S a neve, mely mással össze nem tévesztendő,
A neve – Boldog Újesztendő!
Kérem, ez ifjút a kofferjével
És minden drága offertjével
Fogadják szívesen!
Úgy látszik, megbízható vigéc,
Bizalomkeltő, ahogy kinéz,
Bár még Bérczinél is sihederebb,
Jóképű s elegáns gyerek,
S mivel a rendelés máris elkezdendő,
Hát kezdem én s mondom: nos, újesztendő,
Lássuk, hogy milyen finom árut tart most,
Kérek ezennel egy forró, zúgó tapsot!
Császár Ferenc: Búcsu az ó-évtől
Isten hozzád ó-év, elaggott cimbora!
Jer, szorítsunk kezet örök elválásra:
Te mégysz – én maradok, s csak azt sem mondhatjuk
Egymásnak: “Adieu! a viszontlátásra.”
Jer, szeretném látni: van-e köny szemedben,
Az elválás búja ott ül-e pofádon,
Elszorúl-e szíved, remeg-e a kezed,
Midőn parolámat tenyeredbe vágom?
Hová is beszélek?!… könyűt, érző szívet
És részvevő lelket, ki keressen nálad?
Hisz oly érzéketlen, hideg a lelked is,
Mint aminő hideg jégcsapos szakálad!
Hej pedig oly forrón fogadtalak egykor,
Midőn ifjú arccal közeledtél felém;
De hisz az ekkor volt; most a csalódásnak
Vége: benned azt, mit kerestem, nem lelém!
Mosolygó szemeket véltem látni rajtad,
Melyekben ezer szép vágy és remény fénylett;
Ajkad boldogság és üdv hirdetője volt…
S íme, látom most, hogy mind hiú gőzzé lett!
A sok szép örömből, mit összeszorított
Markodban oly büszkén fitogtatva hoztál:
Nem tudom, másoknak adtál-e vagy sem? de
Nekem, vén cimbora, oly fukaran osztál!
Oh, mindez csak hagyján! Hanem a sebeket,
Miket gonosz ősöd a lelkemen vágott,
Azt hivém, hogy te majd meggyógyítod szépen,
S ezért elmondhatom egykor: “légy megáldott!”
De nem, de nem! egyet sem gyógyitottál meg;
Sőt újakat vágtál iszonyú karmoddal:
A bú és fájdalom, a kín és szenvedés
Bőszen rohantak rám kegyetlen hadokkal!
S mi megbocsáthatlan, legfőbb, szörnyű bűnöd:
Mégcsak feledni sem tanitottál te meg:
A csalódások és meghiúlt remények
Között a jövőben én még mindig hiszek!
Igy uj csalódásnak, újabb fájdalomnak
Magvát hagyod bennem, gonosz vén cimbora!
No de sebaj! csak menj te, Isten hírével:
Majd feltűn nyomodban az örömek kora.
1855.
Petőfi Sándor: Szilveszter éje 1847-ben
1
Hej, vannnak ma számadások!
Háziasszony, házigazda,
Mit bevett és kiadott az
Év folytában, összeadja.
Vizsgálják a pénzes erszényt,
Mennyi volt benn s mennyi van még,
S törlik le a verítéket,
Mellyel azt a pénzt szerezték.
Feleségem, lásd, milyen jó,
Hogy minékünk nincsen pénzünk:
Nem piszkoljuk be kezünket,
S nem csorog a verítékünk.
Amazoknak a ládáik,
Minekünk szíveink telvék…
Az milyen szegény gazdagság!
Ez milyen gazdag szegénység!
2
Még csak egymagam valék
Tavaly ilyentájban,
Az idén már kettecskén
Vagyunk a szobában.
Furcsa lesz, ha már ez egy
Darabig majd így mén:
Esztendőre hármacskán,
Azután négyecskén.
3
De félre, félre a tréfával,
Hisz beteg mellett állunk;
Beteg, haldoklik az esztendő,
Ez a mi drága kedves jóbarátunk…
Fonjunk áldásból líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló fejét.
Ő adta össze kezeinket,
Válhatlanúl, örökre,
Ő szállitá föl lelkeinket
Nem ismert és nem sejtett örömekre…
Fonjunk áldásból líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló fejét.
Az a kevés bú, mit koronként
Szivünkre rácseppente,
Nem keseríté boldogságunk,
Sőt azt még sokkal édesebbé tette…
Fonjunk áldásból líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló fejét.
Haldoklik ő, már csak néhány halk
Szívdobbanás van hátra,
S az örök éj borúl e szemre,
Mely boldogságunk hajnalfényét látta…
Fonjunk áldásból líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló fejét.
4
Az esztendőnek a halála
Oly ünnepélyes egy halál!
Ilyenkor minden jobb halandó
Elzárkozik, magába száll,
S nem hogy barátnak, hanem még az
Ellenségnek is megbocsát,
És ez valóban nagyszerű, szép;
De én is így tegyek-e hát?
Csak a zsarnok s a szolgalélek,
E kettő az én ellenem,
S én zsarnokoknak s rabszolgáknak
Bocsássak meg?… nem, sohasem!
Az isten ítélőszékénél,
Még ott sem mondok egyebet:
“Hogysem ezeknek megbocsássak,
Inkább elkárhozott legyek!”
Pest, 1847. december 31.
Tompa Mihály: Bucsú az ó évtől
Hogy már egyszer valahára
Neked is végbucsút mondunk!
Elmehetsz Isten hirével,
Nincs egymással semmi dolgunk!
Sok csinyt tettél, szökve mégy el,
Meg sem várva a viradtát,
Csak condráid hagyva rajtunk:
Emléked, – s az ócska naptárt.
A tavasz szép volt te benned:
Felszökkent a bunda ára;
A rózsának ajka éjjel
Ráfagyott a violára;
Annyi volt a sánta gólya,
Ki elhullt a sima jégen!
A sirásó- meg a papnak
Nem volt annyi pénze régen.
Nyárban, a harmat hiányát
Dérrel pótlá Árva, Zólyom;
Mózes nélkül, száraz lábbal
Jártunk tengeren, folyókon;
Kiment az eső divatból,
S fútt a szél két hétig néha,
Igaz, nem lett búza s áldás:
De lett üszög és – poéta.
A gyümölcs-szedés bajától,
Őszre megmentett a hernyó;
A regényes cserebogár
Ette azt is, ami nem jó;
Vig szüret volt, kádra szürtük.
Annyi volt a drága lőre, –
Hej csak téged, aki adtad,
Tarthatnálak jól belőle!
S az év végre megbolondúlt,
Vénségére lett szerelmes:
Hó s fagy kellett volna, s a tél
Vala nyájas engedelmes.
Az elkinzott földnek akkor
Hozott nyiló szép virágot; –
Rámosolyghatsz az emberre,
Ha elébb jól pofon vágod!
És a bölcsre rosz idő járt,
Ott veszett a könyv a polcon,
Ritkán jött egy jámbor lélek,
Kinek egyet oda sózzon;
Folt hátán folt a kabátja,
De ő azért elél hóltig;
Hirrel gyujt be a kályhába,
S dicsőséggel takaródzik.
A bolondot a szerencse
Elfogadta gyámfiának;
Szemérmesnek szeme koppant,
A henyének szakja támadt.
S hány szegénynek a fejét nem
Törte bé a szent igazság!
Megengedvén, hogy ha tetszik,
Tűröm-fűvel borogassák.
S mint a gyermek süvegével
Üldöz és fog tarka lepkét:
Sok embernél, a reményre
Történt a vadászat ekkép, –
S a fogottat elbocsátá,
Más után mohón szaladva…
S annyi haszna van belőle:
Hogy rongyos lett a kalapja.
No de semmi! itt az új év,
Jobb lesz tán ez? Majd megválik!
Nincs mit válogatni bennök,
Egyik olyan, mint a másik:
Új nevével hoz fejünkre
Régi küzdést, régi gondot;
S kiknek mindig, minden jól van:
Azok a bölcsek s bolondok!
1853. december 31.
Arany János: Almanach 1878-ra
Arany János: Almanach 1878-ra - Pálfai Péter (Vers mindenkinek)
Itt van tehát: megjött az Új év,
Mint biztató előlegem;
Háromszázhatvanöt nap-éjre
Halvány reményszínt hoz nekem;
Bár majd, ha eljön a valódi,
Nem lesz, mint most, ruhája zöld;
Inkább hiszem, hogy a küszöbnél
Fejér, halotti leplet ölt.
Légy üdvöz, Év, e zöld burokban!
Elfogadom a jóslatot,
És köszönöm, hogy a jövőre
Kilátásom’ tovább nyitod:
Hisz’ egy időtül fogva nálam
Látás, kilátás oly rövid!…
Ha meg nem érném: gondolatban
Hadd élvezem át örömid.
Mindjárt az első nap rohammal
Köszönt boldog-boldogtalan;
Oly ünnep ez (no! nem panaszlom),
Midőn szív s tárca nyitva van;
S egy “szellemdús” játék (amelynek
Nem kellett nagy heuréka)
A pénz-pazarláshoz időd’ is
Ellopja: a “b. u. é. k.”
Aztán jön a farsang, – az árvíz
Mátyás körül, mely “tört jeget”;
Szegény kiöntött ürge-népség
Verdesi jajjal az eget;
Mi táncolunk a szenvedőkért,
Bőven fogunk pazarlani:
S ha nem csordúl – százezreinkből
Csöppen nekik is valami.
Aztán jön, amely “gólyafőt mos”
A híres márciusi hó,
Ha “Gergely megrázza szakállát” –
No meg böjt, exekúció.
E hó egy napját űltem én is
Már két közép embernyomig:
“Simplicius” napján születtem:
“Simplex” maradtam holtomig.
Ápril minden nedvet kiszáraszt,
Májusba’ jőnek a fagyok; –
S ha sáska, féreg, rozsda nem járt,
S a június szépen ragyog
S a július “meg nem szorítja”:
Még a vetés bőven terem;
Örvend az úr, – hát még az asszony!
Lesz csipke több is, meg selyem.
Míg a paraszt izzad, mi gazdák
Fürdőre járunk, hűsleni,
A repce -, gyapju- s más előleg
A csorbát szépen kifeni;
Nem, mint apáink sűltek, – itthon
Töltvén egész mélő nyarat,
S nézték a vén béres hogyan vet
S a tót napszámos hogy’ arat.
Szeptember – ah! szüret már nem lesz:
Vagy: lesz szüret, ha bor nem is:
Történeti jogát megőrzi
Híven az iszom-eszem is;
Különbség az, hogy míg apáink
Egy canga birkán “laktanak”:
Nekünk cukor kell, sütve, főzve,
Pezsgő bor, osztrigák, halak.
Így, ber, megint ber fogytig-untig
S “brrr!” míg az esztendő lefut;
Miközben egy nap a halottak
Fényűzésére is kijut,
Midőn gyertyával, zöld levéllel
S virággal megvendégelik,
S kitesz halottjáért az élő,
Mutatva dúsan, hogy: “telik!”
Majd a karácsony hozza végűl
Az apró szívek örömét;
De a “bubus” már nagy szakértő,
Bírálva hordja meg szemét,
S ha nem drágát hozott az angyal
Ajak lepittyed és befagy;
Biz’, édes Jézuskám, te is már
A luxus terjesztője vagy!
1877 november 4. (Az akadémiai Almanach borítéka rendesen halványzöld.)