Weöres Sándor versei

Weöres Sándor: A nő

A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kísértet.
A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;
a férfié; minderről egy csomó
A férfi – akár bölcs, vagy csizmavarga –
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
címkék között jár, mint egy patikában.
Hiába száll be földet és eget,
mindég semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él – vagy tán csak élni látszik –
ha nők szeméből rá élet sugárzik.
A nő: mindennel pajtás, elven
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedően fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan címkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
úgy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség.

Weöres Sándor: Valse Triste

Weöres Sándor: Valse triste - Szacsvay László (Vers mindenkinek)

Hüvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.

Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hüvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.

Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.

A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.

Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hüvös és öreg az este.

Weöres Sándor: Óév és újesztendő

Amint az őszt, a rezgő, nyugtalan
időszakot felváltja lassu tél
és mindent súlyosan lenyom, miként
hordóban eltett-káposztát a kő:
a vérkeringés is megváltozik.
Másként gondolunk, másként eszmélkedünk,
és végig sem gondolt sejtéseink
szürkén rebbennek hűvös légen át,
mint fosztott gallyak közt veréb-csapat.
De fényesebb felhőket hord a szél,
kristály metszésű villogó hadat
kemény kékségű mennybolton, milyet
tavasz, nyár, ősz még álmában se lát.
S a fázó lélek észre sem veszi,
hogy mennyivel derültebb, csöndesebb
most, mint virágok közt, vagy lomb alatt,
vagy víg szürkületkor. Majd mind visszatér.

Weöres Sándor: Újévi köszöntő

Pulyka melle, malac körme
liba lába, csőre –
Mit kívánjak mindnyájunknak
az új esztendőre?

Tiszta ötös bizonyítványt,
tiszta nyakat, mancsot
nyárra labdát, fürdőruhát,
télre jó bakancsot.

Tavaszra sok rigófüttyöt,
hóvirág harangját,
őszre fehér új kenyeret,
diót, szőlőt, almát.

A fiúknak pléh harisnyát,
ördögbőr nadrágot,
a lányoknak tűt és cérnát,
ha mégis kivásott.

Hétköznapra erőt, munkát,
ünnepre parádét,
kéményfüstben disznósonkát,
zsebbe csokoládét.

Trombitázó, harsonázó,
gurgulázó gégét,
vedd az éneket a szádba,
ne ceruza végét.

Teljék be a kívánságunk,
mint vízzel a teknő,
mint negyvennyolc kecske lába
százkilencvenkettő.

Weöres Sándor: Tájkép

Ködbe-hanyatlott régi vidék –
Könnyez a felhő, szürke az ég…

Alszik a ködben a csonka határ –
Délen a tájrul a nyári madár…

Messzire néznek a szürke hegyek –
Állnak az égen a hóseregek…

Ködbe-takartan alszik a táj –
Alszik az őszben…tél-fele jár…

Házak a tájban gondtalanul –
Ködteli földre az ősz szava hull…

Barna a tájék, sárga a fa –
Nyikkan a csöndben a tél fogata…

Csörren a csermely, dermed a tó –
Halkan a tájra hullik a hó…

Elmegy a sárga, jő a fehér –
Hóba takarva nyargal a szél…

Cukros a házak rőt fedele –
Halva vonaglik az ősz ereje…

Nyargal a tájon a hóval a szél –
Elmegy az ősz és itten a tél…

Halkan a tájék télbe borul –
Mindig a régi…mindig az új… 

Weöres Sándor: Száncsengő

Éj-mélyből fölzengő
– csing-ling-ling – száncsengő.
Száncsengő – csing-ling-ling –
tél csendjén halkan ring.

Földobban két nagy ló
– kop-kop-kop – nyolc patkó.
Nyolc patkó – kop-kop-kop –
csönd-zsákból hangot lop.

Szétmálló hangerdő
– csing-ling-ling – száncsengő.
Száncsengő – csing-ling-ling –
tél öblén távol ring.

Weöres Sándor: Robogó szekerek

Mennek a fuvarosok, a fekete dobosok a kerekeken éjszaka
– a tanyai kutyaugatásokon át, tova! s a falusi zárt kapuk álmain
át, tova! az uton a kétfele meredeken árny-hegyü jegenyesor innen
is onnan is árkai mentén.
A gyerekek alszanak, elviszi őket a fuvalom az égbe, hol érik
a csillag, e gömbölyü, de tövises alma, s a hold-fele kanyarog
a hintafa bársonya, cifra szalagja, de virrad, a kicsi öcsik és hugok
álmai hajnali légcsiga fonatain újra le, földre pörögnek.
Súlyos muraközi ló dobog, a kövön a pata kopog, a paripa föl-
nyihog – a falon a ló feje, hó-szinen a fekete, tovasuhan – ablakon
és puha keszekusza mennyei álmokon átfut az árnyék.
Mennek a fuvarosok, aluszik a köpönyegük, ők maguk éberek –
az uton a kikeleti lombokon a szekerek erezete iramodik – ágyban
a kisfiu és huga mennyei hintafa ágain ezer üvegizmu, salátabo-
káju, kakukkfejü tarka lovat lát.

Weöres Sándor: Regélő

Weöres Sándor: Regélő

Három görbe legényke, róka rege róka,
Tojást lopott ebédre, róka rege róka,
Lett belőle rántotta, róka rege róka,
A kutya lerántotta, róka rege róka.

Egyik szidta gazdáját, róka rege róka,
Másik meg a fajtáját, róka rege róka,
Harmadik az ükapját, róka rege róka,
Hozzávágta kalapját, róka rege róka.