Erdős Sándor: Őszi kép

Őszi tájat festene
a kis festőtanonc,
ám nem áll rá a keze
ecsete csak kolonc.

Így a festő kérdezi
társát az ecsetet:
–Ezt a csodás évszakot
festeni hogy lehet?

–Mond, hogy fessük meg az őszt,
hogy lesz valóságos?
–Miképp adom vissza azt
amit szemem látott?

Válaszolt is az ecset
ő ezt bizony tudja,
amikor a színekbe
üstökét bedugja.

–Barnát, sárgát,vöröset
kenek a hajamra,
így ősznek hangulatát
a kép visszaadja.

Úgy is lett, kipróbálta
a festő azonnal.
Nem is vitatkozott most
a fura fazonnal.

Igaz színes a haja
tele van festékkel,
ám a segítségével
végzett is a képpel.

Illyés Gyula – Egy ősz

Fáradó szél gyanánt az esztendő lassítva szárnyalását
Lesiklik a magasból, hajladozva zúgnak fáink koronái.
Tetőtlen Július! alig emlékszünk rád, szemünk a földre fordult,
Hol a megtérő év véresen kúszik a csörgő, rőt lapályon.
Megáll nemsokára egy hóviharos éjen: zuzmarás forgószélben
Foszlik jajongva szét a csengő ürbe s véle napos ifjúságunk.
Ittam a forrásból ma este és számban megéreztem
Üzenetedet rút öregség, számban, mellemben, tagjaimban.
Fénylő-rezgő kedvem, mint a lomb foszlott, ágaim,
Gyökereim fázva huzódtak vissza hozzám.
Az utolsó madár átkot kiáltva száll a vérben gőzölgő erdőből.
Mely egykor arcom mutatta, fátylat borít magára a víz.
Fáztam, el kellene mennem, gondoltam, itthagyni ezt a tájat,
Futni, mint hontalan, komor hegyek élén a hold fényes útjait követve.
Vége a játéknak! Tudom én, magam vagyok én hegyeimmel,
Az isten messze él, ha él, ezt tudom csak, mást nem mondhatok róla.
Futni köpenybe burkolva arcom, hátra se nézve kiáltani:
Egy igazi Urat ismertem itt meg én, a halál csámcsogó hatalmát!
Hanyatlik a nap, köd mossa a völgyeket, hallom
A takarodó nyáj ebeinek csaholását s a gyenge harangszót.
Mintha az utolsó kenet csengetyűzője közeledne felém –
Boruljatok le, fák, helyettem –

2
Az októberi alkony
fénye oly átható volt,
oly szívjáró mint kedvesem
bucsuzó pillantása.
Arany terhétől hajlott
a nyirfák koronája,
csengő lombok közt jártam,
mint emlékeim táján.
Messze-messzire láttam
egy percre önmagamban.
Mezők gőzölték szerte
az égre nyári kedvük.
Rossz recsegés felel már
bennem, ősz, szeleidre!
Folyóim megvakultak,
diszeim földrehulltak.
Bokraim véres karját
ápolgató ökörnyál,
befonhatnád ősz-nyirkos,
lombtalan bátorságom.

3
Lezúdul a szél a hegyekből – túlérett gyümölcsök,
Nehéz bucsuja s a halál vörhenyeges
Árnyéka bolyong kertünkben; az őszi
Levél bús kérdést csörrentve hullik a nap
Pocsolyái között a hidegülő földre –
Ápold csak telő szőleidet s vigadj,
Boldog apám! s dudolj, dudolj,
Hogy már szagos dongáju hordaid mosogathatod –
Nyári melegében, mit a munka nemes
Gyöngyei koszorúztak: homlokod derülhet:
Tavaszi kedved csillan nemsokára elő
Arany borodban, ha köszöntve a napfénybe emeled –
Föl, föl az égi lángba emeld s múló
Életünkre köszöntsed,
Megért szivünkre, mely mint falevél leng
Szállani vágyva az őszi szelekkel!

4
Emlékszel a havas novemberi
reggelre, amikor
ablakunkat kitárván a völgy
dér gyémántporában csillogott elénk,
hűvös pompájaként a halálnak?
Szemedből még egy percre
tavasz patak-mosolya villant reám,
a délután kedve! – márciusi
rügyeken át csörgedezve patakzott
fejünkre a napfény egyszer az erdőn!
Most mellemen fejed –
miért szóltál volna? tudtad,
hallom,
szivedbe száraz levelekként
zizzentek a percek.

5
Az őszi éjjel íze itt maradt ezen a tájon,
soha közelebb
nem éreztem magam a földhöz.
Az országút két oldalán a szürke köd falai.
Ilyen kihalt városban, félve
álmomban jártam egyszer.
Minden léptemben elmarad valami belőlem,
ködbe felejtődik,
utcáról-utcára, sarokról-sarokra,
zörgő folyók felett hidakról-hidakra
hív tovább egy hang,
mint álomban,
lassan megyek, lassan, egyre sulyosabban,
gőzölgő fehér források mentén,
a csend,
az öröklét szürke tornyai felé.

6
Észrevétlenül, mint a délutáni ég
borul homlokom alkonyatba; még nem
hagyott el a daloló bátorság, de egyre
lassabban jár mögöttem, meg-megáll, hangját
egyre távolabbról hallom a szürkületben. Dala
völgyi erdők felé hajlik már s hajdani
magosságát siratja bús vízesés gyanánt…
Huszonöt éves koromban
komoran, mint a tünődő hegyi fák
hallgatom a völgyet,
kardom markolata megnehezül kezemben.
Istentelenül s reménytelenül
nézem a tájat, meleg szemem fátylas délibábot játszik,
felhő kerekedik amottan, hangtalan
villám villan föl, dörgése egyre késik,
fáradt már útrakelni.
Vércse-vijjogás s szél – szél s fent madársírás:
fent már a tél vonul éles kürtjeivel!
– fáim levelei moccanni is félnek:
pihegő ajkak! lengő-hulló szivek!
Sűrű seregivel jön már a győzhetetlen –
Fegyverem csörrenve bukik ki kezemből.
Vártán, fegyverben is, ölelésre vártam.

Weöres Sándor: Valse Triste

Weöres Sándor: Valse triste - Szacsvay László (Vers mindenkinek)

Hüvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.

Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hüvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.

Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.

A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.

Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hüvös és öreg az este.

Weöres Sándor: Tájkép

Ködbe-hanyatlott régi vidék –
Könnyez a felhő, szürke az ég…

Alszik a ködben a csonka határ –
Délen a tájrul a nyári madár…

Messzire néznek a szürke hegyek –
Állnak az égen a hóseregek…

Ködbe-takartan alszik a táj –
Alszik az őszben…tél-fele jár…

Házak a tájban gondtalanul –
Ködteli földre az ősz szava hull…

Barna a tájék, sárga a fa –
Nyikkan a csöndben a tél fogata…

Csörren a csermely, dermed a tó –
Halkan a tájra hullik a hó…

Elmegy a sárga, jő a fehér –
Hóba takarva nyargal a szél…

Cukros a házak rőt fedele –
Halva vonaglik az ősz ereje…

Nyargal a tájon a hóval a szél –
Elmegy az ősz és itten a tél…

Halkan a tájék télbe borul –
Mindig a régi…mindig az új… 

Erdős Sándor: Erdei átmenet

Komor lett az őszi erdő
a hold ezüstje festi át.
Lefejtette már magáról
a nap édes sugarát.

Árnyak bújnak fatörzs mellett
szentjánosbogár repül.
Lassan hullámzó tó vize
a sötétségbe merül.

Hűvös szellők simogatják
fagyalbokrok karjait.
Égen úszó felhőtengert
csillag fénye szétszakít.

Tollat borzol a kis veréb
hűvösek az éjszakák.
Kölyköt terelnek odúba
a gondos rókamamák.

Nemsokára eljön a tél
fagy lesz mindenhol az úr.
Lehullanak a levelek
erdő hangja elcsitul.

Pilinszky János – Őszi cirkusz

Muzsikaszó az esti réten,
falu alól, a fák alatt
szapora dobszó s édes, árva
trombitahang, trombitahang!

A cirkuszos nép muzsikál,
pereg a dobszó és ütemre
forog-forog és körbe jár
a lomha bölcs, a barna medve.

Elől a roppant medve és
a táncoló bohóc utána,
bohóc után a kisfia,
aztán a hold, a hold parázsa.

Arcába tűz a telehold,
s  a kisfiú az égre bámul.
Elől a roppant medve és
a bohóc kisfia leghátul.

Röpülnek a kicsi lovak,
a szénfeketék, hófehérek!
Táncolnak a puha füvön,
szelíd, szép füvein a rétnek.

Röpülnek a kicsi lovak!
De két eperfa közt a légben,
még náluknál is szebb talán,
libegő tündér a kötélen,

megemeli az esti szél,
az a kis táncoslány a legszebb!
Már ott jár a fák sudarán,
és feljebb, és mindegyre feljebb,

a fák csucsára ér, s nevet,
a fák csucsára lép, és onnan
többé már vissza se talál,
csak eltünik a teleholdban.

Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra…

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. –

Kedvesem, te űlj le mellém,
Ülj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

Erdőd, 1848. november 17-20.

Ady Endre: Párisban járt az Ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

Karinthy Frigyes: Ősz

Tűz, melegíts, ne égess
Égő sebet szivemre;
Nap, ne vakíts, világíts,
Nem nézek a szemedbe.

Asszony, puhácska száddal
Csókolj, ne a fogaddal;
Ki önnön sírod ásod
Ember, ne ránts magaddal.

Virág, maradj az ágon,
Megvárom a gyümölcsöd
Nem rugdalok markodba
Végzet, lazítsd a görcsöd.

Élet, mindenki éljen
S ne tudja meg, miért él;
Ígérd már másnak, Isten,
Amit nekem igértél.