Erdős Sándor

Erdős Sándor: Szomorú jövő

Ugyanaz a folyó ugyanaz a víz,

ami hömpölyög e zöldellő mezőn.

Rátekint fentről szomorú szemekkel,

múlt korok emléke áll a dombtetőn.

Fekélyek borítják zöld mező testét

rút sebekkel tarkította az idő.

Nézd, mivé tette a törtető ember?

Vajon itt találja-e majd a jövő?

Fognak még dalolni a víg pacsirták?

Látunk még szökellni barna őzeket?

Simogat zöldellő fát tavaszi szél,

vagy felejthetjük örökre ezeket?

Még van idő gyógyítani föld sebét,

még tehet érte a túlhajszolt ember.

Akkor lesz jövő és megnyugszik a múlt.

Kisírt szemére nézni többé nem kell.

Erdős Sándor: Elűzve

Húzza maga után fényét,
hálni tér mára a nap.
Jótékony sötétbe rejtve
a kopott házfalakat.

Elrejti a bűnt, a szennyet
a jótékony sötétség.
Éjfekete kabátot vesz
eltemetett reménység.

Ám újra eljött a hajnal
aranykötényt véve fel,
összerezzenve a gonosz
nyüszítve letérdepel.

Igaz láthatatlan a bűn,
ám csak lekuporodott.
A nap teríti szét a fényt,
az éj továbbrobogott.

Erdős Sándor: Nádfedeles kunyhó

Nádfedeles kunyhó felett
megpihent az éjszaka.
Úgy döntött, örökre marad,
nem megy innen el soha.

Olyan nyugodt, olyan kedves.
Itt puha a létezés.
Itt lakik a szegénység is,
még sincs soha éhezés.

Itt rak fészket a szeretet.
Itt lett örök otthona.
Csalfa remény ,igaz, mégis
maradna az éjszaka.

Kisírt szemmel hajnal ébred,
átveszi az éj helyét.
Ha nappal lesz, akkor ő is
nádon nyugtatja fejét.

Erdős Sándor: Őszi kép

Őszi tájat festene
a kis festőtanonc,
ám nem áll rá a keze
ecsete csak kolonc.

Így a festő kérdezi
társát az ecsetet:
–Ezt a csodás évszakot
festeni hogy lehet?

–Mond, hogy fessük meg az őszt,
hogy lesz valóságos?
–Miképp adom vissza azt
amit szemem látott?

Válaszolt is az ecset
ő ezt bizony tudja,
amikor a színekbe
üstökét bedugja.

–Barnát, sárgát,vöröset
kenek a hajamra,
így ősznek hangulatát
a kép visszaadja.

Úgy is lett, kipróbálta
a festő azonnal.
Nem is vitatkozott most
a fura fazonnal.

Igaz színes a haja
tele van festékkel,
ám a segítségével
végzett is a képpel.

Erdős Sándor: A szamártej

Leírok most egy kis mesét
tanulsággal tele van.
Most tudtam meg éppen én is
a szamárnak teje van.

Gondoltam, hogy megvizsgálom
ezt a tudományos tényt.
Ezért aztán ki is húztam
istállójából szegényt.

–Mutasd szamár. Hol a tőgyed?
Gondolom hasadon lóg.
A teheneknél láttam én már
ilyesmit, vagy hasonlót.

Nem is tetszett a szamárnak,
hogy a hasát vizslatom.
Megharapta fenekemet
azóta is fáj nagyon.

Meg is untam a tudományt
tovább már nem érdekel,
hogy ez a harapós jószág
talán tehénként tejel.

Azért írtam le papírra
ne felejtsem szavamat.
Nem is akarok én látni
agya maradt szamarat.

Erdős Sándor: Láttam

Láttam, mikor a szűz havat
marék só olvasztja át.
Meg sem született növénynek
mérgezve az italát.

Láttam, ahogy megrepeszti
fagyott víz az érceket.
Nyugodt szellő türelemmel
csupaszít le hegyeket.

Láttam folyót, lassú sodrút,
ahogy esőt poharaz.
Szomját oltva megéhezik
szakadékot kanalaz.

Láttam jót is bűnöst leste.
Kemény lett a kenyere.
Még is félve hajította,
netán kárt okoz vele.

Láttam, ahogy buja népek
visznek készséges arát.
Csínytevésnek álcáznak sok
bűn fertőzte éjszakát.

Csak én látom, senki más ezt?
Talán Urunk félrenéz?
Sötétségen átvergődve
a fény útja is nehéz.

Erdős Sándor: Sára asszony

Sok legenda kering
Máté asszonyáról,
pontosan annyi mint
Isten ostoráról.
Igaz kedves Sára
Máté szép arája,
teljes életet él
nem éppen apáca.

Pár ifjú és agg is
ismeri a hölgyet,
sok férfiembernek
okozott szép percet.
Merre csak jár Sára
szeretetét osztja.
Néhány szép szótól is
kibomlik a kontya .

Mit szól ehhez Máté?
Nagyon vak a szíve.
Nem hisz rút pletykának
békességnek híve.
Bár ha tükörbe néz,
mintha szarvat látna.
Talán maszkabálon
ragadt homlokára.

Erdős Sándor: Egy szál gyertya

Kigyúlnak ünnepi fények
Szentkarácsony ünnepén,
feldíszített fenyőfa áll
bent a város főterén.

Két kis gyermek áll a hóban
bámul rongyos ruhában,
szállni látnak angyalokat
hisznek még a csodában.

Gazdag házak ablakában
sütemény illatozik,
halból, kalácsból nincs hiány
ott mindenki jól lakik.

Elindul a két kis gyermek
városszéli házukba,
útközben a sok-sok csodát
tátott szájjal bámulva.

Kopottas kis házhoz érnek
szegénység is itt lakik,
bízik benne a két gyermek
talán ma még jól lakik.

Toporogva lépnek hát be
jól befűtött helyiségbe,
örömkönnyet csalva ezzel
édesanyjuk szemébe.

Mosolyogva ad kezükbe
egy-egy szelet kalácsot,
pislákoló fény köszönti
ezt a kedves családot.

Asztalon ég egy szál gyertya
rá nem tettek egyebet,
ám az összes gazdagságnál
fontosabb a szeretet.