Nádfedeles kunyhó felett
megpihent az éjszaka.
Úgy döntött, örökre marad,
nem megy innen el soha.
Olyan nyugodt, olyan kedves.
Itt puha a létezés.
Itt lakik a szegénység is,
még sincs soha éhezés.
Itt rak fészket a szeretet.
Itt lett örök otthona.
Csalfa remény ,igaz, mégis
maradna az éjszaka.
Kisírt szemmel hajnal ébred,
átveszi az éj helyét.
Ha nappal lesz, akkor ő is
nádon nyugtatja fejét.
