Erdős Sándor: A ház szelleme

Bánat szülte sötétségben
elhagyott ház didereg.
Nem társa bús magányában
vidám ünneplő sereg.

Roggyant vállát moha lepi
vak az összes ablaka,
fény a sötét éjszakában
nem világít már soha.

Rég elhagyták a lakói
bűzzé váltak illatok.
Falai közt fészket vertek
halk neszező állatok.

Csendes erdő befogadta,
ölelően karolja.
Néha a ház álmaiban
felcsendül egy dalocska.

Itt élt kislány énekelte,
ő most a hely szelleme.
Tépett padlás mélyén bújik
köd burkolta fekhelye.

Ha arra jársz, lépj be bátran.
Szeretettel fogadnak.
Sötét erdő magányában
barátságra szomjaznak.

Erdős Sándor: Nádfedeles kunyhó

Nádfedeles kunyhó felett
megpihent az éjszaka.
Úgy döntött, örökre marad,
nem megy innen el soha.

Olyan nyugodt, olyan kedves.
Itt puha a létezés.
Itt lakik a szegénység is,
még sincs soha éhezés.

Itt rak fészket a szeretet.
Itt lett örök otthona.
Csalfa remény ,igaz, mégis
maradna az éjszaka.

Kisírt szemmel hajnal ébred,
átveszi az éj helyét.
Ha nappal lesz, akkor ő is
nádon nyugtatja fejét.

Natali Sanders: Amerre látunk…

Amerre látunk hegyhalom s égtenger,
“Vízió, melyben nincs beletörődés”,
Öreg kövek egymásra dobált váza,
Közöttük sok sors megrágta kötődés.
Csak ülj nyugodtan kémlelve a tájat,
S a kopár szik közt megbúvó életet,
Véghetetlen ábrándok tárháza él
Csodákat rejtőt vén hegygerinceken.
Ölelj magadhoz narancs naplementét,
Zokogj felhőknek szürke könnyeivel,
Óriásként lépj át magas csúcsokat,
Köszöntsd földünk egy angyal szemeivel.

Idézet: Sík Sándor: Isten tenyerén

/Mosonmagyaróvár, 2024.01.11.Jogvédett!/

Kosztolányi Dezső : Nők

Nem kamasz-szerelem kis hevületében
beszélek.
Az élet közepén, megkoszorúzva női karoktól
vallok,
nõk, rokonaim.
Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám,
mint senki más,
s szeretlek is benneteket.
Zavarosak, mint én,
termékenyek, mint én,
zavaros források, melyekbõl aranyat mostam,
igazi aranyat.
Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok,
de igazabbak
a meddõ gondolatnál,
a büszke hazugnál,
a csontos, ijesztõ, gyilkos férfinál.
Hová is futhatnék én,
kócos fejemmel,
költészetemmel,
rettenetesen cikázó tétovaságommal,
ha nem volnátok ti,
megértõk, megbocsátók,
elvtelen szentek,
jámbor pogányok,
bizonytalan jók,
valóság hû sáfárjai.
Ha varrtok, vagy vajat mértek,
kirakatot szemléltek komolykodó szakértelemmel,
s hócipõben topogtok, kecsesen, de balogul is, mint az albatroszok,
fölkacagok az örömtõl, hogy vagytok,
és én is vagyok mellettetek.
Hozzátok kötözött engem a végzet,
örökkévalóan,
köldökzsinórral, azután a vágyak
eleven kötelével,
hogy mélyetekben keressem az utat az élet felé,
s öletekbe ejtsem le terhes koponyámat.
Nem egy, hanem mindegyik.
Mindegyik leányom, mindegyik feleségem,
mindegyik barátnõm, rejtélyes kedvesem.
Mindegyik anyám.

Kányádi Sándor: Kicsi faluból való vers

Kányádi Sándor: Kicsi faluból való vers

Nagyváros, nagyváros,
hol az út is járda,
ott szeretnék járni
én is iskolába.
Villamossal mennék,
mikor eső esne,
cipőt sem pucolnék
minden áldott este.
Ellaknék én benned,
nagyváros, nagyváros,
mert a mi kis falunk
sokszor bizony sáros.
De van egy hű kutyám
s két kicsi bárányom,
búsulnék, ha tőlük
el kellene válnom.
Talán még sírnék is,
ha senki sem látja;
s ki járna helyettem
a mi iskolánkba?
Nagyváros, nagyváros,
ne csábíts te engem,
maradok holtomig,
itt, ahol születtem!

Kányádi Sándor: Álmodó

Kányádi Sándor: Álmodó

Várost álmodtam ide én; 
fölraktam, itt van: az enyém.

Utat álmodtam, kész az út;
fürkészem: milyen messze fut?

Fényről álmodtam: fény ragyog.
És álmodtam egy ablakot,

ahonnan majd a végtelen
tavaszi eget nézhetem.

Megvan végre az ablakom,
van szobám, ahol lakhatom,

van alázatos szőnyegem,  
naponta többször ehetem.

Mi kell még – kérdik -, nem elég?  
Örülök persze – szólanék,

de csak a fejem ingatom. 
Állok némán – és álmodom.

Csokonai Vitéz Mihály: Zsugori uram

Csokonai Vitéz Mihály: Zsugori uram

Esmérek én egy vént. – Ki az: – Neve nincsen:
Régen eladta már aztat is a kincsen;
Sőt míg bírt is véle, magában tartotta,
Mert mondani másnak ingyen sajnállotta. –
Hol lakik? – Ott látszik, ama kapu megett,
Egy ház, melyet náddal önnönmaga szegett.
Van két palotája a Piac-utcába,
De azt a rácoknak adta árendába;
Maga e kunyhóba éhezvén kucorog,
S elméjébe mindég a drágaság forog.
Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,
Tisztelvén a Mammont örök áldozattal.
A bús gond béesett orcájában hever,
Mérget kedveltető kincseiből kever.
Oly sárgák orcája sovárgó gödrei,
Mint aranyára vert királyok képei:
Mint a sírból feljött halott útálsága,
Amelyről minden húst a párka lerága.

Most is azért sóhajt és dúl-fúl magába,
Mért nem adhatja az áert árendába.
S öszvekalkulálván saját számadását,
Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.
Gyász idők! – így kiált, vádolván az eget, –
Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget
Ma csak harminc arany jött bé a kasszába,
Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába.
Azonba mely szörnyű károm következe: –
Itt jajgat, s fejére kúlcsolódik keze –
Mely szörnyű kár! egy szél pénzem elrablotta,
Lantornás ablakom ketté szakasztotta! –
Úgy tűnődik; s talám azt is sajnálja ő,
Hogy a versbe ingyen s potomra jött elő.

Szabó Lőrinc: Mozart hallgatás közben

Szabó Lőrinc: Mozart hallgatás közben

„Csak a derű óráit számolom”,

mondta pár szó s egy vasrúd a falon,

a napóráé. Láttam én is a

latin szöveget, s lelkem bánata

irigyelte a vidám öreget,

aki oly bölcs betűket vésetett

a buta kőbe… Bár, ki tudja, nem

rögtönzés volt-e csak, szellemesen

dacos sugallat az a gondolat?

Dac és sugallat bennem is akadt

egykor, de az árny mindig sulyosabb

maradt a fénynél… A felhők fölött

kellett volna elfogni az örök

tündöklést! a nap arany árvizét,

tengerét! az édes könnyelmüség

lepkeszárnycsókú pillanatait,

s főképp azt, melyben a mámor lakik,

az ifjú gyönyört, melynek kései

mása most annyi váddal van teli:

a szeszként libbenőt, a legvadabb,

a villámgyors tigris-szitakötőt,

a kékzománc tüzet, a zizzenőt,

ki kedvesével a kéj nyolcasát

gyűrűzve libben láng-deleken át

s alkonyi csöndön!… Tavak, mocsarak

szittyói közt, szikrázó ég alatt

ma is szállok én… csak testben öreg…

(Nono! – mordúl bennem a szörnyeteg

igazság)… Igen, azt a testtelen

úszást, lebegést kéne, istenem,

utólérni, a könnyűt, úgy, amint

a gyermekkor csinálta, most, megint:

a sellőkét a vízben, szúnyogét

fátyolködében, csak az örök ég

örök hajósa lenni, ahogyan

ma is visz a képzeletem-agyam,

valahányszor párologtat-emel

a kép, mint karmestert a pálca, mely

fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt!

Óh, igen, a fényt, napot, a derűt,

illatok táncát, szélhalk őzikét,

s fent a kékben a habos gőzökét,

azt kellene most visszahozni, hogy

átjárjanak uj, forró áramok,

nem a grönlandi szörnyek, nem ezek

a jegesmedve s rozmár hidegek,

melyektől annyit szenved a szegény,

hogy a pokolba vágyik, s annyit én; –

kinti rémüktől félve hallgatom

Mozartot, s tűnődöm a tavaszon

vagy akárcsak a mult nyáron (pedig

az is vén volt már, ötvenötödik!):

és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene,

te, Mindenségé, édes üteme

a fájdalomnak, Varázsfuvola,

varázsjáték, te, tündér mámora

hitnek, reménynek: árnycsík a falon

a nagy fényben, s a szívben nyugalom

s üvegparázsként égő sugarak

az élő lomb tengerzöldje alatt,

s bölcseség, a vidám öregeké,

amilyen azé lehetett, azé

a napórásé, ki – „Non numero

horas nisi serenas!” – drága jó

intelmét adja, még most is, tanácsul:

„Csak derűs órát veszek tudomásul!”

Szabó Lőrinc: Balassagyarmat

Szabó Lőrinc: Balassagyarmat

Balassagyarmat – óh, hogy szeretem!
Legszebb ott volt fiatal életem,
ott nem bántott talán még semmi se
(s ha bántott, rögtön gyógyult a sebe).
Véletlen, hogy apámat épp oda
vezényelte a vasút. Nekem a
folyó tetszett legjobban, az Ipoly.
“Csupa örvény: sikoltasz, s már sodor!” –
mondták a nagyok… Örvény – ez a szó
a mesékbe vitt, oda, ahol a jó
tündér lakott, s a gonosz, s a csodás
királylány, s a lángtorkú óriás,
és Isten, s az ördögök-angyalok.
Örvény volt nekem a világ s titok.
Hogy hittem még! – látóhatáromon
úgy élt a sárkány, mint egy rossz rokon,
épp úgy élt, csak egy kicsit távolabb,
mint mi a Templom utca 10 alatt.