Mindennapok témájú versek

Benedek Elek: Vilike és lilike

Vilike: Csókolom a kezét, kedves Lilike.
Lilike: Isten hozta nálunk, kedves Vilike.
Vilike: Hogy érzi magát, ha szabad kérdenem?
Lilike: Köszönöm kérdésit, csak úgy csendesen.
Vilike: S ha szabad kérdenem, kedves babája?
Lilike: Pompásan. S a maga kis csacsikája?
Vilike: Köszönöm kérdésit, jól érzi magát,
Szépen átaludta a múlt éjszakát.
Lilike: Óh, az én babám is kedves egy baba.
Oly édesen aludt egész éjszaka!
Vilike: Tudja-e, mért jöttem, kedves Lilike?
Lilike: Tudom, ha megmondja, kedves Vilike.
Vilike: Ezt a kis csacsit, ha meg nem bántanám,
Azért a babáért magának adnám.
Lilike: No lám, de nagylelkű! Babáért csacsit!
Ne adjak még rája magának pacsit?
Vilike: Maga nekem pacsit! Minő gondolat!
Hogyan is tehet fel én rólam olyat?
Tudom én, mi illik, kezét csókolom,
Bár kedves csacsi ez, meg is pótolom.
Lilike: Köszönöm a pótlást, el nem fogadom,
Ígérhet száz csacsit, babám nem adom.
Vilike: Igazán nem adja? Ne is adja hát.
Hiszen csak próbára tettem én magát
Tessék a csacsika, kedves Lilike!
Lilike: Oh de derék fiú maga, Vilike!

Benedek Elek: Pest felé

Fut a gőzös nyílsebesen.
Pest felé fut egyenesen.
Szárnya nincsen, repül mégis,
Érzem, hogy repülök én is.

Meghúzodom egy sarokban,
Öreg szívem meg-megdobban.
Hej, nem csuda! Komoly dolog,
Amire én most gondolok.

Átellenben, az ülésen
Egy kis gyermek, mind őt nézem.
Gyöngéd kezek bárhogy ójják,
Le-lerúgja takaróját.

Nem jön a szememre álom,
A jó kismamát csudálom.
Ébren virraszt egész éjen,
Míg gyermeke alszik mélyen.

Fut a gőzös, szinte repül,
Sípol, fütyöl éktelenül,
Kattogása folyton hallszik,
De a gyermek mélyen alszik.

Gőzös füttyét míg hallgatom,
Messzire száll gondolatom:
S megpihen egy kis szobában.
Szállva száll az éjszakában.

Kis szobában, látva látom,
Két gyönge kar amint átfon
Egy gyermeket, csicsisgatva,
A pihegését hallgatva.

E gyermek is, bárhogy ójják,
Le-lerúgja takaróját,
S gondolatban, álmatagon,
Én magam is takargatom.

Takargatom, csókolgatom,
Szeretettel babusgatom,
S míg magam mulatom ezzel:
Dereng az ég, itt a reggel.

Még csak egy jó futamodás:
Ihol a pesti állomás!
Öreg szívem, hej, hogy dobog,
Mikor a vonat berobog!

Még csak egy perc, kettő, három.
Reszkető karom kitárom.
Rája röppen egy fióka:
Isten hozott, nagyapóka!

Vasutat ki kitalálta,
Legyen mindörökké áldva!
Nagy áldás ez a világnak,
Hát még nekünk, nagyapáknak!

Havas Gyula: Öt óra

Uzsonnáznak. Csendes, derűs szobákban
a délutáni napsugár a bútorokra ferdűl,
halványkék abrosz ringat sok rózsaszínű csészét
és apró kanalak ezüst virága szájukhoz ível
és barna kávéillat mindent bepermetez.

Szavuk ha felszáll, nem zeng, sajog, nem éget,
csak enyhe semmiségek zászlója, lágyan intő,
kedves barátságot s tucatszerelmet lenget
és halk és graciőz, mint illatok zenéje
és nyúgodt nevetésük édes mosolyba halkúl.

S a kertbe mennek aztán, vagy verandájukra kiűlnek
és andalog tovább éltük szelíd folyója
s az alkonyat aranyhajója visz új vendégeket.
De búsak a szobák és lassan elborúlnak
s fájdalmas ablakuk kérdőn, kitárva bámúl.

Ó, édes, ismeretlen lányok, ó messzi szép fiúk,
bocsássatok nekem meg, ki míg ti kinn virúltok,
árvúlt szobáitoknak sok fájó ablakán át
az ájúlt bútoroknak csöndjébe vészt harangoz
rikoltó, rút szavam s a nap bibor tüzében
szívem véres zászlóját sikoltva belengetem.

1913, Nyugat, 1914 / 4. szám