Jelvények és formaruhák
között szédül az életünk.
A tavaszi delek puhák,
Jelvények és formaruhák –
sétálva is menetelünk.
Színek és fémek zavarát
issza a szem és viszolyog.
Jelvények és formaruhák,
diktátorok, s diktatúrák
nagy árnya imbolyog.
Emberi csendünk fuldokol,
lábhegyen jár a félelem
s űzötten szétnéz: Merre, hol?
Jaj, csak az ember nincs sehol,
az Ember, a jelvénytelen.
Hogy egyszer semmiről se tudjak!
Mint árny sejlik a tejüvegen át:
a halálnál egy madárpihegéssel
gyengédebben, csak sejtsem illatát
létemnek, mely merő szárny, fennlebeg
s bocsát magából a világtól
alig illetett szűz eszméletet.
Ó, fejfájás utáni csend,
isteni zsongulás, amelyben
pálmaerdők susognak;
tikkasztó pergése doboknak
távolodik, távolodik,
egy néger rabszolga legyez,
dübörgő zuhatag simúl el
a nyájas síkon, hol a dundi
reggel füröszti kipihent
testét, villantja fogai
mosolyát, a sugarakat –
a csöndnek, mely így született:
borulj elé, csókolj kezet.
Nyugat, 1940, 1. szám
A csenddel telve láttok ím itt,
nem hozzátok, a csendhez tartozom,
homlokomon a révedés:
nem földi az s szemem bolygása sem.
Kies fürdőhely volt a lelkem,
utó-évadján lássatok,
tegnap még emberekkel telten,
ma elhagyott,
rendetlen őszi park,
gyomvert, kihalt,
emberfia, köreim ne zavard,
az esős évszak kezdődött ma bennem –
magammal ím egyedül lennem
ó, hagyjatok.
Nyugat, 1940, 1. szám
A téli, a szemérmes téli csend,
mely arcát hóeséssel fátyolozza,
önnön fehér játékain mereng.
A temetők keresztjeit porozza
be kékes pelyheivel, csendre csendet
ejt, mint aki ezüstjeit halmozza.
És olykor, éjidőn, a részegek
szemét ő töri meg meleg homállyal,
hogy hó-ölébe hullnak reszketeg.
Nyugat, 1940, 1. szám
Csend, csend, selejtes,
semmit se rejtesz,
rosszminőségű csend,
előtted, mögötted
se fény, se árnyék,
semmise leng.
A jó csend borongós,
mint a teliholdnak:
udvara van
és mint igaz gazdája,
ki benne él, az ember,
boldogtalan.
Nyugat, 1940, 1. szám
