Ó, fejfájás utáni csend,
isteni zsongulás, amelyben
pálmaerdők susognak;
tikkasztó pergése doboknak
távolodik, távolodik,
egy néger rabszolga legyez,
dübörgő zuhatag simúl el
a nyájas síkon, hol a dundi
reggel füröszti kipihent
testét, villantja fogai
mosolyát, a sugarakat –
a csöndnek, mely így született:
borulj elé, csókolj kezet.
Nyugat, 1940, 1. szám
