Drammen táján Norvégiában
Járok a fjord körűl magam:
Nézem, hogy a napfényes víznek
Mily csodás smaragd tűkre van.
A törpe nyírfák lombjaikkal
Üdvözlik a szerény nyarat,
S egy fenyőfán kopogni hallok
Egy megviselt bús madarat.
Temetés jön s a norvég zászlót
Viszi egy aggastyán elűl,
Megkapja e díszt minden honfi
A nemzettől – búcsú jelűl.
Velük megyek s egy erdő szélén
Elérjük a kis temetőt.
Meghajlik a zászló s a holtat
Átöleli az anyaföld.
Eloszlik a nép s én magamba’
A kápolna felé megyek:
Ócska, kopott fala, küszöbje,
S megroskadtak az ereszek.
Szegény kápolna, mennyit állt ki,
Évtizedek lassú során?
Mi mindent látott? – …bút, bajt…
gondot.
S korát is elfeledte tán?
A bejárat felett egy tábla!…
S szivem megdobban hangosan:
Azon a kicsi ócska táblán
A születésem éve van.
Norvégiai emlék.
