Bezárult az ajtó,
Levetett test-keret
Földi porba lehull.
Tétova lelkeket
Vár a másik oldal.
De hogyan? De merre?
Ember ezt az utat
Sohasem kereste.
Derengő emlékek,
Képek rengetege,
Homályos álomban
Halad a Fény fele.
Nesztelen utazás
Átszel időt, teret,
Nincsen már félelem,
Csak tiszta szeretet.
Ég kékje alatt fekete fellegek,
Vihart sejtetve jönnek baljós árnyak
Sírjukból kelnek múltbéli szellemek
s vadul vihogva haláltáncot járnak.
Gyűlölet nyugvó magvai élednek
Felszínre törnek, virágot bontanak
Dögszagot áraszt, mindjobban mérgezve
Létet, tudatot, s e virág kortalan.
Bokrétát is köt gyógyulást remélve
A súlyos beteg, vagy ki már haldokol
gyógyulni nem tudó betegségére.
Halálvirág már szórja szét magvait,
nyomában jajj-szó és a tüzes pokol –
magját befedik halottak hamvai.
2022.09.27.
Ki úgy véled, nyomot hagysz a világnak,
kérdezd a szőnyeget mely dupla lábad
nehezét únja s rímét ismeri:
marad-e rajta valami magadból,
vagy csak az utcán cipődre ragadt por
amit emlékül továbbadsz neki?
Aztán menj ki és kérdezd meg az utcát
melyet oly égve és merengve futsz át
naponta többször hogy már, azt hiszed,
minden ház lelked mély szineit itta
s lelked rongyait lengi mindenik fa
s a sarki szél is tégedet sziszeg,
kérdezd és olvasd amit rájuk irtál,
s vedd ki a szélből mit beléje sirtál
mint gramofonba mely megőrzené:
miről beszélnek? Régibb otthonodról
s a vad hegyekről, melyek alul egykor
közéjük jöttél, s amelyek felé
emléked visszanéz közűlük; ez vagy
te, ez az emlék! egy csöpp Fogaras vagy
Pest közepén, azt hordasz és vetitsz,
s ha árnyat festesz a város falára,
az csak a hűvös havasoknak árnya,
mely rádtapadt s amelyet közvetitsz.
Nem! hiszen ott is csak valaki voltál,
és a hegyekkel egy csak ott se voltál.
Mi voltál ott? keresd tovább magad!
Ott nyájas szőllőtőkéket cipeltél
s a barbár csúcsoknak nemet feleltél,
mert szülőfölded felelt általad.
Nagyapád háza s a szelid Dunántul:
de abban se lelheted igazánbul
magad lelkét, lázadó siheder!
Más voltál ott is! más táj, messzebb útak
voltak még amik rajtad áthuzódtak
s csak posta tudtál lenni és meder.
Életed gyenge szál amellyel szőnek
a tájak s mult dob hurkot a jövőnek:
amit hoztál, csak annyira tied
mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.
Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy
magad is, kit a holtak lépte vet.
Barkás fűzek között a tóban
tükröt talál az ég-azúr.
Cigánytanyán kamasz kezében
hallelujázva zeng a húr.
Milyen jó volna most örülni,
dalolva, mint a húr örül.
A bánat fekete kutyája
sötét ívben körül-kerül.
Riasztgató mozdulatomra
alattomos körrel kitér.
Öreg házak során lapulva
alkony felé hazakisér.
Sugártalan könyvtárszobában
elér, babonásan megáll
s fekete álarcát ledobja:
a halál!
Anyám szemében kapzsi féltés.
Apám szemében görbe vád –
hogy megjöttem, fölhozta mégis
a legvénebb üveg borát.
Kutyánk bőrbeteg és öreg már,
csupa csont… nézni siralom.
Nemsokára, tudom, elássák
a lucernás domboldalon.
Vacsorázunk. Pár szó – és csönd lesz.
És az a csönd úgy kiabál.
Mintha az étel sótlan volna,
mikor pupozva van a tál.
Rámnéz anyám, rámnéz apám is:
Nem az van itt már, aki volt?
És fönn az égen, úgy mint régen,
rostokol a nagybajszu Hold.
Annyit játszottunk a kutyánkkal
együtt, mind vad imposztorok!
Most, hogyha fejét megsimítom,
végigvonaglik és morog.
Miért nem tudunk már örülni,
ha étel és bor oly remek?
Miért vagyunk mi mind a Földön
olyan örök idegenek?
Miért nem tudok sírni, bőgni,
hogy megvénül anyám-apám
anélkül, hogy megsimogatnám
az arcukat, mint hajdanán?
Három holt idegent takar majd
a borostyános kriptabolt.
És fönn az égen, úgy mint régen,
rostokol a nagybajszu Hold.
(1936)
Bújócskát játszott a halál,
keresett életre-halálra.
És ha valakit megtalált,
rácsapott a bunker falára.
Mi is ott bújtunk napra-nap:
lélegzetünket visszafojtva
kuporogtunk, s – ipi-apacs –
boforc böffent, robbant a bomba.
Így volt. A halál csalt, lesett,
nem számolt tizesével százig. –
Aki bújt, aki nem – megyek.
Három gyerekem bújócskázik.
Búvóhelyük a fa, az ól;
nekidőlnek a ház falának
és lesnek kis kezük alól –
játszanak háttal a halálnak.
Lábújhegyen jött át a hídon,
rám nézett színtelen szemével.
Hangtalan jöttek szavak számon,
csak felém biccentett fejével.
Hideg volt, mint fagyos téli szél,
halál vont köré bús aurát.
Éreztem, ha most hozzám beszél,
megnyitja túlvilág kapuját.
Hangtalanul ment el mellettem,
szó nem hagyta el merev száját,
tudtam, ha rám néz hát elvesztem,
de a halál nem küldött számlát.
Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Ajánljuk Kosztolányi Dezső 15 legszebb verse című válogatásunkat is.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
“Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: “Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: “Nem volt… “
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
1935
Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.
Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a nőket,
A sugaras, a bánatos
Ősz-időket.
Szeretem a szomorú órák
Kisértetes, intő hivását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.
Szeretem az elutazókat,
Sírókat és fölébredőket,
S dér-esős, hideg hajnalon
A mezőket.
Szeretem a fáradt lemondást,
Könnyetlen sírást és a békét,
Bölcsek, poéták, betegek
Menedékét.
Szeretem azt, aki csalódott,
Aki rokkant, aki megállott,
Aki nem hisz, aki borus:
A világot.
Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.
Láttátok-e már a holtak vonatját?
Az éji rónán nesztelen suhan,
vas-házait halállovak vonatják,
lámpáiban lidérctűz ég busan.
Előtte a kietlen puszta hallgat.
az éj ijedve, sírva fölriad,
kísértetképpen tűnnek el a falvak,
s az ismeretlen, mennydörgő hidak.
Egyetlenegyszer látod, sose máskor,
avarzugáskor, varjukárogáskor
halált sivítva, rémülten zörög.
Hasítja a párás, lila ködöt,
bámulsz utána, amint elhalad,
s egyszer megáll az ablakod alatt.
