Halál témájú versek

Reviczky Gyula: Szépen fognak eltemetni

Egy vigasztal életembe’:
Ha eszembe jut halálom.
A jó módból kirekeszve,
Azt a sírba’ feltalálom:
Szépen fognak eltemetni.

Rossz ruhában tengve-lengve,
Fázva küzdtem a nyomorral,
De a végső útra kelve,
Rózsát szórnak rám halommal,
S szépen fognak eltemetni.

Az ujságok megdicsérnek.
Lesz koszorú, pompa, gyászdal,
Dikcziózva kikisérnek…
Magyar költő, csitt a váddal!
Szépen fognak eltemetni.

Madách Imre: Lujza leánytársához

Ím itt a sir, szent mindkettőnk előtt az,
Ládd, érzeményünk hol találkozott.
Sírunk közösen ormán, jőjj, leányka,
S szent lesz könnyünk, mely együtt foly ki ott,

S ha nő virág, mi majd megismerendjük,
Hogy egyesült könnyből keletkezett,
Mint a megnyugvás, mely szintén föléled
Híven megosztott fájdalmunk felett.

S szent lesz szivünknek ez édes keserve,
Mint a hideg, de tiszta őszi nap,
Hogy a virág sem sejti meg, miként csak
Halotti csók az, melyet tőle kap.

S ha szűm halottjai közt angyalul lész,
Örülni fognak, jól tudom, neked
S elégedett ha léssz te is helyeddel,
Ez árva szív leginkább az lehet.

Czóbel Minka: Távol sugár

Csendesülj le háborgó sziv,
Nem oly messze, még se, még se
Mint hogy látszik, a halálnak
Nyugovása, pihenése.

Milyen lesz majd elnyugodni?
Milyen lesz majd megpihenni?
Milyen lesz majd az a kétes
Büvös-bájos titkos semmi?

Az a semmi, melynek fátyla
A valót csak eltakarja,
Melynek ölelésre készen
Mámoritó hivó karja.

Az a semmi mely valóság,
Földön el nem képzelt béke,
Távol napnak fénysugára,
Menynek bűvös édessége.

Fény, melyet szemünk nem látott,
Béke, mit szivünk nem érzett,
Semmin túl az örök minden –
Hogy óhajtlak, várlak téged!

Vajda János: Tömlöctartó lehetett…

Tömlöctartó lehetett az,
A ki a sírt föltalálta;
Vak sötétség kedvelője,
Szolgalélek, vakandpára…

Legyen bármi a halálban,
Semmivélét avagy álom:
A halált nem, de azt a szűk
Sötét börtönt én utálom.

Adjatok vadállatoknak,
Vessetek ki a tengerbe,
Avagy hagyjatok szabadban
Magas hegytetőn, heverve.

Tegyetek le egy örökzöld,
Ringató fenyő bokorba,
Hol fölöttem tölgycsoportnak
Koronás királya szólna.

Mulandóságról, viharról…
A mély völgybe lebámulva,
Hová ő is minden órán
Leszáll örök nyugalomra.

Körülöttem születnének
Földet ingató villámok,
Még föl is ébresztenének
Egy-egy percre csattanások.

– Költőnek, ki egyaránt élt
Hol a földön, hol az égben,
Volna-e szebb sírja mint ott
Ég föld közt, a fellegekben?

Gulyás Pál: Őszi séta Debrecenben

Fent a fáknak pírja játszott,
de ez a pír hervadás volt,
mint a földről távozónak
arcán rózsák rajzolódnak.
Mentem az utcák sorában
és egy kert előtt megálltam:
egy lakó se vágyik innét,
itt a bölcs lerakja könyvét,
itt a gyors kalmár lefekszik
s hallgat hajnaltól napestig.

Mennyi lélek villanása,
mennyi szív van itt elásva!
Fent komor fatörzsek ütve,
mint a tűzvész csendes üszke.
Túl a Templom nagyharangja
zengi ércdalát a Napba:
bár a hang a régi bátor,
ködbe vész a Prédikátor.

Debrecen, hej, büszke cívís,
újrakélsz-e, mint a főnix?
Vagy kilobban lelked álma,
déli puszták délibábja?
Hosszu út a Hatvan-utca,
de nem olyan hosszu utca,
hogy ki ne jutnál belőle,
ki az árnyas temetőbe!

Hogyha vonz még nóta, nárcisz,
itt leled Vitéz Mihályt is,
ki beteg volt, melle horpadt,
s nézte a fennlengő Holdat…
Egy piramis-érc alatt
itt leled szegényt hanyatt:
vén bohó volt s fiatal
s elrepűlt bor, Lilla, dal!

Balogh Melanie: Románc

Zenének hangja mellett
Vidáman foly a tánc,
Az ifjak hő szívére
Borul szerelmi lánc.
Hölgyet ragad mindenki
Karjára s vele lejt;
Minden fájdalmat s gondot
Végképen elfelejt.

Csak egy leányka volt bús
E vígság közepett:
Mert lelke a sötét múlt
Éjébe tévedett…
Tudá mit szenved ifja,
Hogy szíve mily beteg…
Mily forró volt a könnye
S az arca mily hideg.

Még egyszer utoljára
Mindenki táncra kél,
Az ablakon bejő a
Szerelmes esti szél…
S hoz lágy szárnyán magával
Kesergő hangokat…
Hallgatja a leány és
Szíve majd meghasad…

S jőnek vidítni őt: de
Nem hall ez semmi szót;
Mint álmot… úgy merengi
Keresztül a való…
A hangban olyan sok volt
A bú és a panasz…
Mert a lány kedvesének
Lélekharangja az!…

Ábrányi Emil: Örök haladás

Nem vagyok több széthulló anyagnál,
Az enyészet durván rám tipor;
Elmúlok, ha napjaim lejárnak
S lesz belőlem egy maroknyi por.

De amíg él bennem egy idegszál,
Anyagomban lángot szítva fel:
Annak élek, ami szép e földön,
Annak élek, ami fölemel!

Annak élek, ami halhatatlan,
Mint az égbolt ragyogása fenn,
Múló élet tündöklő eszményi:
Hit, szabadság, lángész, szerelem!

Hűlő testem átadom a földnek,
Hogy helyettem hozzon létre mást;
S küszöbén az örök elmulásnak
Üdvözlöm az örök haladást!