Halál témájú versek

Ölvedi László: A bányász éneke

Bányász vagyok, fojt a bányalég.
Mellemre sűrű ködök ülnek,
Mécsesem rőt lidérclánggal ég.

Síri csendben mélylik a tárna.
Meszsze, messze zokog a viszhang,
Mintha mindig temetés járna.

Rombolt a rém, bedőlt a bánya;
Kik élünk még alatta, holtan
Pusztulhatunk, a fene bánja.

Kopogok a koporsódeszkán:
Kemény falán száz süket fülnek.
A feleletet várom eztán.

Jó szerencsét! nagy biztatásom
Nem hallja már itt senki, senki.
Jaj, pedig nincsen semmi másom.

Nem birom már sokáig én sem,
Megöl a bánya gyilkos lehe
S túl leszek minden szenvedésen…

De lelkem ég a Davy-mécsben

A bánya mély, halálos, setét,
Mi lesz ha e robbanó légben
Kinyitom a lámpám födelét?

Sárosi Árpád: Magam vagyok

Azok a fehér, jéghideg hegyek
Didergő fák, a sápadt csillagok,
Egy sóhajtással sem felelnek s én
Magam vagyok.

Ugy érzem, mintha bús lelkem fölött
Elmultak volna hosszu századok,
És én kereslek egyre s mindenütt
Magam vagyok.

Tavasz szerelme, nyárnak vágyai
Miért emlékezzem mostan rólatok?
Egyedül voltam, mint a hogy ma is
Magam vagyok.

Nem fáj meghalni, de te, siri csönd,
Reád mégis borzadva gondolok.
Magamba’ lenni, mint e földön itt
Magam vagyok.

Palágyi Lajos: Feltámadt óra

Az az óra, vidám óra,
Feltámadt sötét valóra
És örökké itt marad…
Vígan voltam. Hittem, jól vagy,
Meg is feledkeztem rólad
S nem sejtettem azalatt,
Hogy te távol város végén,
Betegeknek menedékén
Vívod végső harcodat.

Míg utolsó könnyed pergett
És utolsót hörgött melled,
Rossz tréfán nevettem én
S kacagásom nem némult el,
Arcom percig sem borult el,
Árnyék nem lengett felém, –
Nesz nem jött a messzeségből,
Szózat sem morajlott égből,
Villám sem csapott belém.

Az időnek nem volt lelke,
Hogy halálodat hírlelje.
Némán szelte át az űrt,
Pedig itt is, ott is éppen
Az az óra szállt sötéten.
Rád is, rám is az terült.
S hogy ne kösse lelkünk’ össze,
Hogy sejtés se szóljon közbe,
Maga nyomban elmerült.

Csak utóbb, holtod bevárva,
Szállt rám vissza gonosz árnya,
Tört rám vádlón a setét…
Oh az óra, vidám óra
Csak ha eltünt, veti, szórja
Gyász emlékét szerte-szét
S arról ád hírt s azzal gyilkol,
Mit előbb ő maga titkol,
Azzal büntet, amit vét.

Hát csak büntess, gonosz óra,
Sose keljek jobb valóra,
Ha már néki vége van.
Nyugodt többé ne lehessek,
Soha többé ne nevessek
És ha mégis jösz vígan,
Lássam, távol város végén,
Betegeknek menedékén,
Hogyan haldoklik fiam.

Békássy Ferenc: Ének

Elmegyek, talán
Vissza se térek;
Hamarosan elmúlik,
Fiatalon elmúlik,
Belőlem az élet.

Régi időkben
Harcba ha szálltak,
Vig urak, hős urak,
Sírtak az asszonyok
Akkor utánok.

Uj idők járnak…
Bárki akarja,
Hiába, mégis csak,
Mennek a férfiak
Most is a harcba!

S ez a nagy uj idő
Olyan mint a régi,
Akik akkor elhulltak
A nevüket azoknak
Most már ki kérdi?

Férfinak hősiség,
Asszonyoknak bánat –
S hogyha eltakart a föld,
Befödött a sárga föld,
Sirhatnak utánad!

Pápa, 1915. május 30.

Agyagási Károly: A féltestvérek

Új mese született izgatott agyamban,
Leírjam? Ne írjam? – töprengek magamban.
Talán jobb is volna társaihoz tenni
S a nagy semmiségbe magammal elvinni.
De így fáradt lelkem nem jut oázisra,
A bizonytalanság mégjobban kínozna.
A munka erőt ad. Addig élni vágyom,
Míg a hazám sorsát eldőlni nem látom.
Ez a mese tehát lelkem orvossága,
Megjelzett időig életemet nyújtja.
Akkor aztán szivem törjél darabokra,
Teljesült reménnyel szálljak le a sírba.
Mert én az örömtől akarok meghalni,
Mit a sok kín után nem fogok elbírni.
De ha ily szép halál nem jutna számomra,
Átokkal, szitokkal szállok a pokolra.

Gáspár Kornél: Margaréta sírja

Kis barna fejfa, korhadó,
Temető árka mellett…
Szegény bűnösnek igy is jó;
Alatta megpihenhet.
Fakó sírjához az se jár,
Ki szívét összetörte.
Szegény, kis elgyötört madár,
Ki gondol sírhelyedre?
Gondol reá az alkonyat
S arany fénynyel bevonja;
A vadvirág, mely ott fakad,
Ráhajlik illatozva.
Suttog hozzá az őszi szél,
Feléje száll a lepke;
Ráhull a sárguló levél,
Halkan, lágyan zizegve.
Ráhull, mint égi üzenet,
Hirdetve sírhelyednél,
Hogy Isten megbocsát neked,
Mert igazán szerettél!