Palágyi Lajos: Vándorút

Fönt a magasban vándorolva
Néztem alá a ködgomolyra
S a mélyben nyüzsgő hangyabolyra.

Ormok, tetők ragyogtak napban,
Tanyák is tüntek föl alattam,
Míg én magamban elhaladtam.

Olykor közelebb érve hantot,
Hallottam egy-egy édes hangot,
Falusi nyájas estharangot.

Vagy láttam, lent virágok nyílnak,
Meg is csapott a vágy, az illat,
De tovább vont egy fényes csillag.

S most úgy érzem, hogy nem is éltem,
Nagyon is messzi útra tértem
S csak eltünök majd észrevétlen.

Nem vagyok én, csak bolygó vendég,
Mögöttem űr, előttem nemlét,
Sem út, sem mult, sem vágy, sem emlék.

Palágyi Lajos: Feltámadt óra

Az az óra, vidám óra,
Feltámadt sötét valóra
És örökké itt marad…
Vígan voltam. Hittem, jól vagy,
Meg is feledkeztem rólad
S nem sejtettem azalatt,
Hogy te távol város végén,
Betegeknek menedékén
Vívod végső harcodat.

Míg utolsó könnyed pergett
És utolsót hörgött melled,
Rossz tréfán nevettem én
S kacagásom nem némult el,
Arcom percig sem borult el,
Árnyék nem lengett felém, –
Nesz nem jött a messzeségből,
Szózat sem morajlott égből,
Villám sem csapott belém.

Az időnek nem volt lelke,
Hogy halálodat hírlelje.
Némán szelte át az űrt,
Pedig itt is, ott is éppen
Az az óra szállt sötéten.
Rád is, rám is az terült.
S hogy ne kösse lelkünk’ össze,
Hogy sejtés se szóljon közbe,
Maga nyomban elmerült.

Csak utóbb, holtod bevárva,
Szállt rám vissza gonosz árnya,
Tört rám vádlón a setét…
Oh az óra, vidám óra
Csak ha eltünt, veti, szórja
Gyász emlékét szerte-szét
S arról ád hírt s azzal gyilkol,
Mit előbb ő maga titkol,
Azzal büntet, amit vét.

Hát csak büntess, gonosz óra,
Sose keljek jobb valóra,
Ha már néki vége van.
Nyugodt többé ne lehessek,
Soha többé ne nevessek
És ha mégis jösz vígan,
Lássam, távol város végén,
Betegeknek menedékén,
Hogyan haldoklik fiam.