Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?
Verecke híres útján jöttem én,
Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?
Fülembe forró ólmot öntsetek
Legyek az új, az énekes Vazul,
Ne halljam az élet új dalait,
Tiporjatok reám durván, gazul.
De addig sírva, kínban, mit se várva
Mégiscsak száll új szárnyakon a dal
S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új és magyar.
Mostan színes tintákról álmodom.
Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikitó,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
És akarok még égő-pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
és akkor írnék, mindig-mindig írnék.
Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:
arany-imát írnék az én anyámnak,
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.
Kiszínezném vele az életem.
Ha lelked, logikád,
mint patak köveken
csevegve folyik át
dolgokon egeken –
ver az ér, visz az ár
eszmélhetsz nagyot:
nem kell más verse már,
költő én vagyok!
Kertemben érik a
leveles dohány.
A líra: logika;
de nem tudomány.
1937 tavasza-nyara
Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,
mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.
1937. május-június
Falon az inga lassú fénye villan,
Oly tétován jár, szinte arra vár,
Hogy ágyam mellett kattanjon a villany,
S a sötétben majd boldogan megáll.
Pihenjünk. Az álomba merülőnek
Jó dolga van. Megenyhül a robot,
Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek,
Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.
Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.
Elakadt sorok. Társtalan rimek.
Megsimogatom őket halkan: írjak?
És kicsit fájón sóhajtom: minek?
Minek a lélek balga fényüzése?
Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
Józan dologra. Friss tülekedésre.
És rossz robotos a későnkelő.
Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat
Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem,
A tollra dőlve, mint botra a fáradt
Vándor, ki havas pusztákon megyen.
Mi haszna? A sok téveteg barázdán
Hová jutottam? És ki jött velem?
Szelíd dalom lenézi a garázdán
Káromkodó és nyers dalú jelen.
Majd egyszer… Persze… Máskor… Szebb időkben…
Tik-tak… Ketyegj, vén, jó költő-vigasz,
Majd jő a kor, amelynek visszadöbben
Felénk szive… Tik-tak… Igaz… Igaz…
Falon az inga lassú fénye villan,
Aludjunk vagy száz évet csöndben át…
Ágyam mellett elkattantom a villanyt.
Versek… bolondság… szép jó éjszakát!
1924.
Ady sírján nőnek a szívek,
Tóth Árpád is régen halott,
Juhász Gyulát nem bántja semmi,
Se bánatok, se bús dalok.
Kosztolányi metszett gégéje
Rekedt trombita föld alatt,
Engem is kriptaszerű gyásszal
Borítnak be a vén falak.
Babits a műtőasztalon hörg,
József Attilát vasvonat
Roncsolta össze. Óh, mi tépi
Foszlánnyá öblös hangomat?
Hát mind meghal, ki a nagy korszak
Új csillagának született?
Alighogy megkapta: elejti
Szívéből a csöpp életet.
Költők a föld alatt. Hazámban
Halottan él csak a magyar;
Jön és megy. Szárnya sodra éppen
Hogy egy kis légörvényt kavar,
Elpattan színes buborékja,
Mikor nincs, veszik észre már.
Kilobban fényünk és utánunk
Nagyobb lesz a növő homály.
Gyöngy, harmat, liliom, szellő, sugár, villám,
Hajnal, korom, szélvész, hattyu, rózsa, hullám,
Délibáb, menny, pokol… ha mind egybevészed:
Recipe – és megvan a magyar költészet.
Adj hozzá, ha tetszik, mintegy fölöslegül,
Holdsugárt, amelynek illatja hegedül,
A remény húrjából ezüst szakállakat,
És fond lángostorrá, mint esőszálakat.
A kétségbeesést álomhabnak véljed,
Takarja be a nap a sötétlő éjet,
Rózsád szeme légyen a roppant ég boltja,
Melyből egy meteor a tengert kioltja.
S ha ez mind nem elég: bundára hasalván
Pislants a leányra egy laposat, csalfán;
Fújad a tilinkót szedtevettés szájjal,
S kenje meg Apolló fürteidet…
1852.
Ó, hányszor gondolok tirátok,
minden széptől és jótól elhagyottan:
ti könyvek, miket sosem olvashattam!
Ti titokzatos, messzi hűs lapok!
Betűknek mérhetetlen tengermélye:
nem vihettek magasba és a mélybe…
Ott sorakoztok messzi polcokon
a titkotok két tábla közt bezárva –
s nekem nincs kulcsom ebbe a szent zárba…
De hűvös őszi alkonyatokon,
mikor hangja sikolt a szélkakasnak,
lelkemre éles fénysávok szakadnak…
És megindul köröttem csendesen
nem olvasott könyveknek légiója
s magával ránt a tisztább régiókba…
Megálmodom – ki eljő egykoron –
a legnagyobb gondolkodót a földön:
(hol leszek én, mire csillaga följön!…)
S az új Gutenberget is, aki majd
könyvét a lelkünk ráncaira írja…
S a nagy Költőt is, ki Dantét lebírja…
Ki jókedvet és szabadságot ád
a gályapadhoz láncolt embereknek,
kik egy könyv fölé borulva remegnek…
Borozgatánk apámmal;
Ivott a jó öreg,
S a kedvemért ez egyszer –
Az isten áldja meg!
Soká nem voltam otthon,
Oly rég nem láta már,
Úgy megvénült azóta –
Hja, az idő lejár.
Beszéltünk erről, arról,
Amint nyelvünkre jött;
Még a szinészetről is
Sok más egyéb között.
Szemében “mesterségem”
Most is nagy szálka még;
Előitéletét az
Évek nem szünteték.
“No csak hitvány egy élet
Az a komédia!”
Fülemnek ily dicsérést
Kellett hallgatnia.
“Tudom, sokat koplaltál,
Mutatja is szined.
Szeretném látni egyszer,
Mint hánysz bukfenceket.”
Én műértő beszédit
Mosolygva hallgatám;
De ő makacs fej! föl nem
Világosíthatám.
Továbbá elszavaltam
Egy bordalom neki;
S nagyon, nagyon örültem,
Hogy megnevetteti.
De ő nem tartja nagyra,
Hogy költő-fia van;
Előtte minden ilyes
Dolog haszontalan.
Nem is lehet csodálni!
Csak húsvágáshoz ért;
Nem sok hajszála hullt ki
A tudományokért.
Utóbb, midőn a bornak
Edénye kiürűlt,
Én írogatni kezdtem,
Ő meg nyugonni dűlt.
De ekkor száz kérdéssel
Állott elő anyám;
Felelnem kelle – hát az
Irást abban hagyám.
És vége-hossza nem lett
Kérdezgetésinek;
De nekem e kérdések
Olyan jól estenek.
Mert mindenik tükör volt,
Ahonnan láthatám:
Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám!
Dunavecse, 1844. április
Csak zengedezett halkan a tücsök.
Egyszer elhallgatott.
Úgy éreztem: a hideg holdvilágban
Egy pillanatra minden megfagyott.
Elállott a mindenség szívverése
A kis éjféli dalnok szünetén.
Vajjon érez ilyesmit valaki,
Ha elhallgatok én?
