Gránitsziklából, döngő kalapácscsal
Szikrázva zengő rímeket kiverni,
Valaha ez volt a poetikám,
Mindent akarni, mindent merni,
Vágtatni villám-robogással
Lánggal lobogó meteor-paripán.
Szeretnék most oly halkan muzsikálni,
Mint néha kettőnk közös poharában
Az édes mustból fölpezsgő szemek,
Vagy mint imádság-szók a rácsos ágyban,
Hol egy kis szűz készül magábaszállni,
Hogy holnap első vágyát gyónja meg.
Nyugat, 1916 / 23. szám
Sokan kérdezték már tőlem:
“Petőfi az én testvérem?”
Büszkén feleltem meg erre:
“Én vagyok egyetlen öcscse.”
Azt is mondták: “hogy nevemet
Mért nem magyarosítom meg?
Csináljak én is verseket,
Van bennem költői ihlet.”
Nevem, ha megujítanám,
Haragudnék rám az apám;
Hogyha verseket csinálok,
Megölnek a kritikusok.
Költő lenni bár szép dolog,
De e vágyról én lemondok!…
Gyenge madár képzeletem,
Magasra nem röpíthetem.
Alant jár az a föld felett,
Elérheti minden gyerek;
Szárnyát szegnék, dobálnák is,
Megrugdalná a szamár is.
Állj ki, bátyám, te a síkra!…
Végzetünk könyvében írva
Hogy te a menny s földet bejárd,
Én reám vár tagló és bárd.
De ha lelked megvagdalják,
Szived vérben-agyban hagyják,
Bekötözöm sebeidet,
S fölmelegülsz szivem felett.
1845.
