Ismét itt vagy! Kies vidékünk
Vonz, hisz’ megjött a kikelet.
Ismét mesélsz sok szépet nekünk,
Hogy hol töltötted a telet.
Fel-felragyog szép kék szemedben
A múlt okozta száz öröm,
S mig sok emlék elődbe lebben,
Mosolyg szemed mindegyre szebben,
S aztán – ellepi könyözön
Köny és öröm! Örömköny? Nem, nem!
Talány vagy te sok sok előtt….
De én tudom, szívemmel érzem,
– Adjon az ég vigaszt, erőt, –
Hogy elfeledd őt, édes álmod,
Ki itt pihen e föld ölén,
Oh! nem lehet! Bár egyre járod,
Ezt a ledér cudar világot,
Pihenni sírján látlak én.
Nem a tavasz hí vissza téged,
Nem napsugáros zöld berek…
Bús életed tengődve éled,
Nem értnek meg az emberek.
Van dal, virág másutt! De érzed,
Hogy ami sírján díszeleg,
Neki virul; hozzá beszélnek,
Szerelmedről, rólad regélnek.
Míg fájó könyed rápereg.
