El, elmegyek házatoknál
S ablakodra felnézek…
Ha virágid között volnál
S reám néznél, mosolyodnál
Felvidúlna e lélek.
Mind hiába nézem, nézem…
Csak a virág mosolyog.
Rám sem gondolsz, tudom érzem,
Nem, nem sejti jelenlétem
A szived: meg nem dobog.
El, elmegyek házatoknál
S ablakodra felnézek…
Ha virágid között volnál
S reám néznél, mosolyodnál
Felvidúlna e lélek.
Mind hiába nézem, nézem…
Csak a virág mosolyog.
Rám sem gondolsz, tudom érzem,
Nem, nem sejti jelenlétem
A szived: meg nem dobog.
Kerestem a boldogságot
Egy barna lány kék szemében,
Csókos ajka rám mosolygott,
Üdvöm volt ez s reménységem.
No! Mi lett a nóta vége?!
Megláttam egy más ölébe’.
Kerestem a boldogságot,
S egy szőke lány bogárszeme
Foglyul ejtett… Oh mi áldott
Volt rabságom, hiszitek-e?
És a vége? Szadaságom
Visszaadta… Beh sajnálom.
Ismét itt vagy! Kies vidékünk
Vonz, hisz’ megjött a kikelet.
Ismét mesélsz sok szépet nekünk,
Hogy hol töltötted a telet.
Fel-felragyog szép kék szemedben
A múlt okozta száz öröm,
S mig sok emlék elődbe lebben,
Mosolyg szemed mindegyre szebben,
S aztán – ellepi könyözön
Köny és öröm! Örömköny? Nem, nem!
Talány vagy te sok sok előtt….
De én tudom, szívemmel érzem,
– Adjon az ég vigaszt, erőt, –
Hogy elfeledd őt, édes álmod,
Ki itt pihen e föld ölén,
Oh! nem lehet! Bár egyre járod,
Ezt a ledér cudar világot,
Pihenni sírján látlak én.
Nem a tavasz hí vissza téged,
Nem napsugáros zöld berek…
Bús életed tengődve éled,
Nem értnek meg az emberek.
Van dal, virág másutt! De érzed,
Hogy ami sírján díszeleg,
Neki virul; hozzá beszélnek,
Szerelmedről, rólad regélnek.
Míg fájó könyed rápereg.
Utra készen messze szálltak
Tűnő álmok emlékei.
Vihar, tenger vár reátok:
A vélemények ezrei.
Lesz-e olyan, ki megértve
Dédelget majd szeretettel?
Lesz! Hisz’, míg küzdöttünk érte.
Végkép hány remény veszett el!
A hol a köny, bú, gyötrelem
Elröppent álmok záloga,
Társunkat, könyvem, ott lelem.
A dal, a lant volt mindenem
Enyhét adóm is ez vala.