Ezek az időtálló, szép, magyar versek nem csupán olvashatóak, hanem híres színészek előadásában meg is tekinthetőek youtube videók formájában. Jó szórakozást kívánunk hozzá, minden kedves kultúra kedvelőnek és irodalom rajongónak!
Weöres Sándor: Az éjszaka csodái - Benkő Péter (Vers mindenkinek)
A városvég itt csupa szürke ház, a részegekre angyalka vigyáz, s a villanyfényben, mint aranykehelyben alusznak a tűzfalak, háztetők, s a sorompón túl ében-szín lepelben zizegnek a láthatatlan mezők — a messzeség öblén pár pisla fény ég, mögöttük nyugodt mélység a sötétség —
Ha becézésem és csókom se kell, kicsi lány, mivel ringassalak el? Ha elzár tőlem a buta lakat, lesajnál minket majd a virradat. Bámuljuk egymást búslakodva és szánk sarkát bontja már a nevetés.
Te! ha hiszed, ha nem hiszed, úgy szeretem nevetésedet, mint kinn ezt az éjszakát, lámpavilágos éjszakát — aranypor mállik az éj válláról, s szemközt a sarkon a cégtábláról furcsán szökken a pentameter-sor elő: “Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő” — a nevetésed is ílyen bolond: mindenre illik és semmit se mond.
Üldögélünk csendesen, két jó-gyerek, rendesen, messzi kocsma-zene hallszik, a környéken minden alszik, az alkóvban odaát mélyen alszik anyukád s szomszédban a Vakos néni, ferdeszájú Vigláb néni, Baloh úr, a vasutas, imádód, a kis-inas —
Itt is, ott is, emitt is, amott is bajszos rendőr őrzi az álmot, nagyfülü bagoly őrzi az álmot, mint kinn ezt az éjszakát, lámpavilágos éjszakát — itt is, ott is, emitt is, amott is dongnak az öreg faliórák, bánatos hangú ingaórák, fodrozzák az éjszakát —
Alvó lélek, kússz a tájon, álmodon mint pókfonálon, huss! huss! Föl a légbe visz az út, tág a lég, tág az út, tág a lég, tág az út, hozd az örömöt, hozd a bút, hozd az örömöt, hozd a bút, huss! huss!
Nézd! a ház, mint a felhő, fényt cikáz, mozdul, mint a barna-béka, vele mozdul az árnyéka, és belőle alvó lelkek párolognak, légbe kelnek a kéményből, mint a füst, az ereszről, mint ezüst — száll a kövér Vakos néni, deszka-vékony Vigláb néni, és köröttük nagy sereg libben, szökken, hempereg —
Ni, a Gős pék ketté-bomlott és kergeti önmagát. Balogh úr a templomtornyot fújja, mint a furulyát, azt fújja, hogy “Ne sirasson”, mégis könnyezik belé — Ott meg a cukrász-kisasszony tipeg fejjel lefelé —
Vigláb néni peckes-módon sétálgat a sürgönydróton, krinolinja lyukas-hordó, kezében egy napraforgó, vékony nyakán férfi-gallér, oldalán egy szép gavallér. Vigláb bácsi nagy-kesergőn kuporog egy lámpaernyőn, nézi párját: “Lássa, kérem, parádéra megy a pénzem. Nekem pohár sörre sincsen, neki fodrász, ruha, minden. Én megmondtam már ezerszer, hogy hibás a mai rendszer, államreform kéne régen, persze nem hitték. Na tessék! Adó, lakbér… nem csekélység! Öt gyermekem van, kérem!”
Oda nézz, szösz-bogár: ott a boltos lánya áll, boltnak hisz egy fecskefészket, benne várja a vevőket; ez már mégis hajmeresztő, hogy ma senki be se néz! Majd belép a szívdöglesztő hollywoodi filmszinész: “Kérek kilenc fogkefét, ráadásul a kezét.” Röptük össze-vissza húz… rá ne nézz, mert megvakulsz.
Mogyoró Pál ezalatt megfogott egy sülthalat. “Tanár úr tudná talán, milyen hal ez? macskacápa?” “Rá van írva uszonyára, de nincs itt az ókulám.” Pál örült, hogy futhatott és szekundát nem kapott. És a ritka állatot vezeti egy hosszu hídon: “Majd vadászni megtanítom.”
Tejes-ember a kéményen üldögél, mint nyári réten, kisgyermek lett újra szépen, mézes-kenyér a kezében. Távol, öreg bükkfa alatt labdázik egy fiú-csapat, ő a szemét rajta-felejti, mézes-kenyerét halkan leejti, kicsúszik alóla a rét, meg a kémény, s eltűnik az éj csipkéi mélyén.
És erre-arra az alvó-csapat potyog a falról, mint a vakolat. A villanyfényen átdereng az ég, s a városon túl látszik a vidék, a dombok gyengéd-rajzu háta — és elcsitul az alvók karneválja. Jön a söprőgép tompa morajjal, mögötte a hajnal fut lobogó szőke hajjal, csörömpöl a reggel, száll a fény… és az éji tág csodát, ezt a fura micsodát ketten láttuk: te meg én.
Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú - Sunyovszky Szilvia (Vers mindenkinek)
Előttünk már hamvassá vált az út, És árnyak teste zuhant át a parkon, De még finom, halk sugárkoszorút Font hajad sötét lombjába az alkony: Halvány, szelíd és komoly ragyogást, Mely már alig volt fények földi mása, S félig illattá s csenddé szűrte át A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata Fénylett hajadban s béke égi csendje, És jó volt élni, mint ahogy soha, S a fényt szemem beitta a szivembe: Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te, Vagy áldott csipkebokor drága tested, Melyben egy isten szállt a földre le, S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen, És percek mentek, ezredévek jöttek – Egyszerre csak megfogtad a kezem, S alélt pilláim lassan felvetődtek, És éreztem: szivembe visszatér És zuhogó, mély zenével ered meg, Mint zsibbadt erek útjain a vér, A földi érzés: mennyire szeretlek!
József Attila: A Dunánál - Turek Miklós (Vers mindenkinek)
1
A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszin, hallgat a mély. Mintha szivemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember, reszel, kalapál, vályogot vet, ás, úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el minden hullám és minden mozdulás. S mint édesanyám, ringatott, mesélt s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt. És mégis, mint aki barlangból nézi a hosszú esőt – néztem a határt: egykedvü, örök eső módra hullt, szintelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny, másra gondoló anyának ölén a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen és nevetgéltek a habok felém. Az idő árján úgy remegtek ők, mint sírköves, dülöngő temetők.
2
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a mult és övék a jelen. Verset irunk – ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem.
3
Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt – ez az elmulás. Ebből vagyok. “Meglásd, ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős – az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: apám- s anyámmá válok boldogon, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok – minden, ami volt, van: a sok nemzedék, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa – török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e multnak már adósa szelíd jövővel – mai magyarok!
… Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani. A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vivtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.
1936. június
Ajánljuk a József Attila versei oldalt, ahol több száz verset találhatsz a költőtől.
Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet - Trokán Péter (Vers mindenkinek)
Törjön százegyszer százszor – tört varázs: Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor, Ha hitted, hogy még mindig tartalak S hitted, hogy kell még elbocsáttatás. Százszor – sujtottan dobom, ím, feléd Feledésemnek gazdag úr – palástját. Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is, Vedd magadra, mert sajnálom magunkat, Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért, Alázásodért, nem tudom, miért, Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már: Sorsod szépítni hányszor adatott Ámító kegyből, szépek szépiért Forrott és küldött, ékes léda – zsoltár. Sohase kaptam, el hát sohse vettem: Átadtam néked szépen ál – hitét Csókoknak, kik mással csattantanak S szerelmeket, kiket mással szerettem: És köszönök ma annyi ölelést, Ám köszönök mégis annyi volt – Lédát, Amennyit férfi megköszönni tud, Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak Fövényes multban, zavaros jelenben S már jövőd kicsiny s asszonyos rab – útján Milyen régen elbúcsuztattalak. Milyen régen csupán azt keresem, Hogy szép énemből valamid maradjon, Én csodás, verses rádfogásaimból S biztasd magad árván, szerelmesen, Hogy te is voltál, nemcsak az, aki Nem bírt magának mindent vallani S ráaggatott díszeidből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen, Akartam látni szép hullásodat S nem elhagyott némber kis bosszuját, ki áll dühödten bosszu – hímmel lesben, Nem kevés, szegény magad csúfolását, Hisz rajtad van krőzusságom nyoma S hozzám tartozni lehetett hited, Kinek múlását nem szabad, hogy lássák, Kinek én úgy adtam az ölelést, Hogy neki is öröme teljék benne, Ki előttem kis kérdőjel vala, S csak jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz – e, mint rég – hervadt virág Rég – pihenő imakönyvből kihullva, Vagy futkározva rongyig – cipeled Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát S, mely végre méltó nőjéért rebeg, Magamimádó önmagam imáját? Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg, Csillag – sorsomba ne véljen fonódni S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak: Általam vagy, mert én megláttalak S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
Juhász Gyula: Anna örök – Mészáros Béla (Vers mindenkinek)
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön, Amen
Radnóti Miklós: Nem tudhatom - Kovács Panka (Vers mindenkinek)
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát, az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter előtte áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én, ím itt e kő, de föntről e kő se látható, nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
