Berzsenyi Dániel: Búcsúzás Kemenes-aljától

Berzsenyi Dániel: Búcsúzás Kemenes-aljától

Messze setétedik már a Ság teteje,
Ezentúl elrejti a Bakony erdeje,
Szülőföldem, képedet:
Megállok még egyszer, s reád visszanézek.
Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek!
Vegyétek bús könnyemet.
 

Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását
S ácsorgó ajakam első mosolygását
Szülém forró kebelén;
Ti láttátok a víg gyermek játékait,
A serdülő ifjú örömit, gondjait,
Éltem vidám reggelén.
 

Mélyen illetődve bucsuzom tőletek;
Elmégyek: de szívem ott marad véletek
A szerelem láncain.
Hímezze bár útam thessali virulmány,
Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány
A szerencse karjain;
 

Bánatos érzéssel nézek vissza rátok,
Ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok
Örömmel tölt órái!
Nem ád vissza nékem már semmi titeket!
Evezzem bár körűl a mély tengereket,
Mint Magellán gályái.
 

Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit
S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit
Egy tündér kép elvágja!
A szilaj vágyások gigászi harcait,
E bujdosó csillag ezer orkánjait
Bévont szemünk nem látja.
 

Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk,
Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk,
Messzebb járnak szemeink;
Bámulva kergetjük álmunk tarka képét,
Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,
S későn hullnak könnyeink.
 

1804

Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet

Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet - Trokán Péter (Vers mindenkinek)

Törjön százegyszer százszor – tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor – sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr – palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes léda – zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál – hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt – Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab – útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeidből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
ki áll dühödten bosszu – hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek múlását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala,
S csak jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz – e, mint rég – hervadt virág
Rég – pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig – cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag – sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert én megláttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

Gyóni Géza: Én is elmegyek

Egy este majd csak én is elmegyek.

Pár régi bútor árván és búsan áll itt.
Kis asztalon a lámpa arasznyi kört világit.
Szép őszirózsa hervad vetetlen hideg ágyon.
Megsimitom még egyszer s a kis szobát bezárom.

Egy este majd csak én is elmegyek.

Álmos komondor kikisér farkcsóválva,
A falu alszik. Jó mély a falu álma,
S mikorra ébred s megmosakszik rendben,
Ki kérdi, bánja, hogy én merre mentem
És hol takarnak barna nagy hegyek?…

Egy este majd csak én is elmegyek.

Vörösmarty Mihály: Búcsú

Szép Etelka, kit szivembe
Nem mulólag vettelek be,
Kit nem csalfa gondolattal,
Nem, sebes lángindulattal
Vesztemig kedveltelek,
Szép Etelka, halld utolszor,
Amit sóhajt e csekély sor:
Légy áldott! isten veled!
Nem szerelmet kérek, ó már
Vége annak, más dolog vár,
Búcsut venni rettegek.
Annak, aki évek olta
Várt, remélt, s hogy ez megcsalta
Kínos édes szenvedéssel,
Hasztalan hű érezéssel
Mégis érted, érted ég,
Búcsut venni szabad annak,
Mindenek ha elmaradnak,
Búcsut venni nem tilos.
Inkább válnám életemtől,
Elszakadnék en szivemtől,
Poklot érted megkerülném,
Minden jómat eltemetném
Inkább, mint elhagyjalak.
Mégis el kell mennem immár,
Kedvedet nem lelhetem már,
Haldokol reményem is.
Isten hát veled szerelmem!
Légy te boldog énhelyettem,
Boldogabb mint én valék.
Szép szemednek szép sugárán
Jó szivednek gyenge halmán
Bánatok ne üljenek.
Mint kis parton szép virágszál
Csínosan terűlt gyöpön áll,
Hol fejét a harmat árja
Kis tövét futó hab járja;
Szellő játszik fürteivel,
Szép verőfény kebelével,
Akkép folyjon életed.
A vidámság, boldog érzés
Közt ne lepjen gyászos végzés,
Bút ne szűljön örömed.
Én ki látom a jövendőt,
Érzem a búban veszendőt,
Elfogadom sorsomat,
S majd ha élni már meguntam,
Halni mégis nem kivántam
S élni, halni nem tudok,
És nem érdemlett bajomban,
Gyógyíthatlan bánatomban
Elvadulva bujdosom,
Az lesz édes gondolatom,
Ha szivemből kívánhatom,
Hogy kit oly heven szerettem,
Százszor boldog légy helyettem.
Boldogabb, mint én valék.

Börzsöny, 1823

Endrődi Sándor: Őszi dal

Szavaid még fülembe csengenek:
“Élj boldogul, a jó Isten veled!”
– Velem van-e az Isten? nem tudom,
Amit érzek, csak bú és fájdalom.

Zizeg a lomb, az erdő elborul,
Nem hajnallik már, hanem alkonyul,
Nem is a tavasz árnya, fénye int:
Az őszi szél az, ami meglegyint.

Megyek utamon némán, csendesen
S merengek édesbús emlékeden;
Lábam a sápadt avart zörgeti,
Szemem el nem sírt könnyel van teli.

Madách Imre: Felejtsünk

Ha a végzet rendelte, hogy soha
Már egymáséi úgyis nem leszünk.
Nincsen más hátra, mint a végbucsú,
Aztán mindent, mindent felejtenünk.

Mit nézzük az üdvöt, melyet biránk,
S örökre már lezárva ajtaja?
Bukott angyalnak is, hogy nem feledt.
A kárhozat sorsában az vala.

Ládd, a világ naptára oly rövid,
Három nap az örökhüségi szó,
S egy ember bukta, csak míg újiság,
Legfeljebb szűtlen élcre hogyha jó.

Óh, a világtól majd tanulsz te is,
Jó annak, aki tud felejteni,
Kevés öröm az, amit elveszít,
És mennyivel kevesbek könnyei.

Én is tanullak majd felejteni,
S tanúlom végig teljes éltemen,
Míg síratatlan puszta sír alatt
Tán megtudom, mit kell felejtenem.

Radnóti Miklós: Szakítottunk

Radnóti Miklós: Szakítottunk - Berki Szofi (Vers mindenkinek)

Te véresre csókoltad a számat
és lihegve kértél, hogy maradjak.
Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok
a mérföldkövek között a sárban.
Mit nézel?
A hófehér éjek után ugye-e
könnyező, foltos olvadás szakadt.
Hallod?
A vézna fákban a nyárt
siratják most korhadt, téli szentek.
Ne sírj.
A könnytől csúnya lesz a szemed
és nem bírom folytatni, ha könnyezel.
Hallod-e?
Szél szánkázik zúgva a dombokon
és itt te előtted fodros a sár.
Megértettél?
Sár. Sár és Gyűlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.
Most menj.
Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek
és ezért most itthagylak az úton.
Kedvesem.
Nagyon, nagyon szerettelek és hogyha
találkozunk, talán újra kezdem.
Menj már.

Reichenberg, 1928. február 1.

Reményik Sándor: Viszontlátásra

Viszontlátásra, – mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek –
Bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.

Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra – holnap.
Vagy ha nem holnap, – hát holnapután.
Vagy ha nem akkor – hát majd azután.
És ha aztán sem – talán egy év mulva.
S ha még akkor sem – hát ezer év mulva.
Viszontlátásra a földnek porában,
Viszontlátásra az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán –
“Vidám viszontlátásra” mégis, mégis!

1930. február 28.

Vajda János: Búcsú

Az itélet szól a tornyon:
Üt az óra, fönn a horgony;
Menni kell – Isten veled.

Utójára most csókollak…
Oh hogy most érzem, tudom csak,
Mennyire szerettelek!

Néma ajkad oly beszédes,
Sohase volt olyan édes;
Olyan édes – és ugy fáj!

Elhagyom én e vidéket;
De el nem föd soha téged,
Nincsen az a messze táj!

A hajón a könnyü podgyász,
A szivemen a nehéz gyász,
Az égen sötét ború.

Most csöngetnek utójára –
Az itélet trombitája
Nem lehet oly szomorú!

1850.

Dsida Jenő: Vasútnál

Várom a gőzöst, szörnyeteg-gőgöst
Ki önönmagát oly nagynak hiszi –
Füstöt okádva itt lesz nemsokára,
s akit szeretek, magával viszi.

Közömbös arcok, sok üres tekintet –
Furcsán bólintva libegnek a fák,
és mosolyogva, mivel látni akarják
a régi-átkos könnytragédiát.

Nézem a hosszú, elkígyózó sínpárt…
olyan fekete, olyan bánatos!
Ott fekszel rajta víg dalom, reményem
jön a gőzös és zúgva rádtapos.

1924. augusztus 12.