Kerülj, miként más sarkát a delej,
Mint szirtet a hajós utában,
Gyülölj, mint angyal a kárhozatot,
Mint csendes éj a vadzajú napot:
Közömbös csak ne légy irántam!
S ha látom, hogy szivedben szűm iránt
Akárminő, de érzemény van,
Remény táplál mindaddig engemet,
Mert aki gyűlöl, még talán szeret.
Közömbös csak ne légy irántam!
Ha néha ilyes szót kockáztatok:
Hívebb barátod nincs mint én vagyok,
Kétes mosoly leng ajkadon, – talán
Szokásos bóknak nézed azt csupán.
De nem, de nem, te szómat elhiszed,
Tudod, hogy aki ismer, az szeret.
Szived talán inkább attól remeg,
Hogy több barátságnál, mit érezek.
Azt kémleled, ha néha mosolyogsz,
És az eredmény tán haragba hoz.
Elszenvedem. – Kivánd, és meghalok,
Vagy ami nehezebb még, hallgatok,
Kívánjad, és kerüllek tégedet,
Csak azt ne mondd, hogy ne szeresselek!
Lennék bár csillag, égi boltra tűzve,
S epedve néznék onnan, nő, le rád,
Lennék bár fergeteg, zokogva űzve
Zárt ablakodnál a vad éjszakát!
Lennék virág bár lakva a mezőket,
És gyönge lépted ott hervasztna le,
Csak véle élni és meghalni érted
Engedne engem a sorsnak kegye!
És mégis – inkább, mint csillagszemekkel
Virulni lássam másnak bájidat,
Míg mint vihar sirok tépett kebellel,
Te másban leljed boldogságodat,
És mint mezők virágát, észrevétlen
Mosolygó arccal ölj, tapodj agyon, –
Kebledtől messze, megfagyott reményben
Legyek kopár szirt, és körül vadon!
Csak egyetlen tudat lengjen felettem,
Hogy lelked, hölgy, felém, felém eped,
Hogy nélkülem Istennek édenében
Is észrevennél egy üres helyet!
Ha a végzet rendelte, hogy soha
Már egymáséi úgyis nem leszünk.
Nincsen más hátra, mint a végbucsú,
Aztán mindent, mindent felejtenünk.
Mit nézzük az üdvöt, melyet biránk,
S örökre már lezárva ajtaja?
Bukott angyalnak is, hogy nem feledt.
A kárhozat sorsában az vala.
Ládd, a világ naptára oly rövid,
Három nap az örökhüségi szó,
S egy ember bukta, csak míg újiság,
Legfeljebb szűtlen élcre hogyha jó.
Óh, a világtól majd tanulsz te is,
Jó annak, aki tud felejteni,
Kevés öröm az, amit elveszít,
És mennyivel kevesbek könnyei.
Én is tanullak majd felejteni,
S tanúlom végig teljes éltemen,
Míg síratatlan puszta sír alatt
Tán megtudom, mit kell felejtenem.
Mért oly nehéz e szív, hisz aki benne él,
Oly röpke az a nő – oly könnyű mint a szél.
Nem volna életemben bánatos perc,
Nem volna szűmbe néma fájdalom,
Ha lelkemből kihalna drága képed,
Ha sorsodat nem érzeném, óh hon!
S mégis, e bú is ha kiszakadna
Szűmből, elhagyna minden örömem,
Hisz e szentelt bún kívűl más örökség
Bukott hazámtól nem maradt nekem.
Mint uj Mózes hozod pusztákra népedet;
Szép szóval tartod azt az ó manna helyett,
Elhalt Mózes, de a népé lett Kanahán;
Célt csak te érj, a nép elveszhet a pusztán.
Csillagokra néz a gyermek:
“Adj közűlök jó anyám! –
Mond – hadd játszom vélek én is
Oly szépen néznek le rám.”
“Gyermek! messze ég a csillag,
Emberkéz nem éri fel
Ott a szellemek hazája
Mély titokban ünnepel.”
És a gyermek fájdalommal
Anyjának karára dűl:
“Mért is oly szép a csillag, ha
Ég elérhetetlenűl.”
Föltekint könnyes szemekkel,
És a csillag ím leszáll,
Bájsugáru halvány arca
A gyermek könnyében áll.
Néz az ifjú lángszemekkel,
Vágyva szívet, vágyva hont,
És e két vezércsillaggal
Hévvel a csatába ront.
Ah, de látja, lány szerelme
Mint a csillag oly hideg,
S szolgabűnnel lelkeikben
Születnek az emberek.
Gyermekálma jő eszébe
Hű anyáért néz körűl.
Édes anyja már csak a föld,
Felzokog s ölébe dűl.
És leszáll a csillag újra,
Sírja ormán ott viraszt.
Óh való-e most, vagy újra
Egy könyű rajzolja azt?
Szőlőtő az agg szülő, mellette meg
A jó fiú mint védő támasz áll;
Ámde a szőlőnek súgár is kell –
S ezt szerető menyében talál.
Mint sas száll a költő csillagok honába,
Ah, de oly kietlen a hír fényes sugára!
S ím, hogy meg ne fagyjon a költő kebel,
Eltakarva híven feltörő szárnyával
Mint ökörszemecskét lopja be magával
A kedves leánykát, kit megénekel.
