Madách Imre versei

Madách Imre: Szerelmem

Lány, velem ne játsszál, hogyha hízelegni
Látsz, mint lanyha szellőt! – a szellő csevegni
Rózsák közt szokott csak, rózsa a szerelmed.
Hogyha megcsalsz, a szél vad viharrá éled,
S rettegj, rettegj szörnyű bosszujától!

Lány, velem ne játsszál, hogyha tünde kedvvel
Fényleni, ragyogni látsz – óh tudd, a tenger
Holdfénynél ragyog csak, holdfény a szerelmed.
Hogyha megcsalsz, éj lesz, mélye az enyészet.
S rettegj, rettegj szörnyű bosszujától!

Lány, velem ne játsszál, látván álmodozva!
Ezt az álmot rám csak tündérének hozta,
És e tündérének, lányka, a szerelmed,
Hogyha megcsalsz – majd a vad oroszlán ébred,
S rettegj, rettegj szörnyű bosszujától!

Madách Imre: Szerény leány

Hallá anyjától sokat
A kis lány beszélni már,
A férfi, hogy mily gonosz,
Csábitó és csapodár.

Ámde mégsem gondolá,
Hogy nézése is megárt;
Hej, de most tapasztalá
Templomban hogy oda járt.

Bújt szegényke eleget
Más leánytársak mögé,
S a jó lányok szívesen
Álltak kis társuk elé.

Jaj, de mind haszontalan,
Mert csatos könyve felett
Hogyha olykor keresé
Nézésével az eget,

Annyi szem nézett rá
Útközben, hogy elakadt
És csak Isten őrizé
Sírva ott hogy nem fakadt.

Hej kis lány, ha megszeppensz
Már a szemtől oly szertelen,
Mit téssz majd, ha véletlen
Szűdben ellenség terem?

Madách Imre: Lujza leánytársához

Ím itt a sir, szent mindkettőnk előtt az,
Ládd, érzeményünk hol találkozott.
Sírunk közösen ormán, jőjj, leányka,
S szent lesz könnyünk, mely együtt foly ki ott,

S ha nő virág, mi majd megismerendjük,
Hogy egyesült könnyből keletkezett,
Mint a megnyugvás, mely szintén föléled
Híven megosztott fájdalmunk felett.

S szent lesz szivünknek ez édes keserve,
Mint a hideg, de tiszta őszi nap,
Hogy a virág sem sejti meg, miként csak
Halotti csók az, melyet tőle kap.

S ha szűm halottjai közt angyalul lész,
Örülni fognak, jól tudom, neked
S elégedett ha léssz te is helyeddel,
Ez árva szív leginkább az lehet.