Megcsaltalak. Fáj szívedben a kés?
Fáj ajkadon a gyehennaparázs?
A lüktető, vad viperamarás?
Ez a fél csók s fél kétségbeesés?
Vad szelek fúttak. Átfont a karom.
És nem tudott zuhanni egymaga,
S megölelte a folyondárt a fa.
És elzuhantunk a rőt avaron.
Nincs irgalom.
1920.
Téged az én szivem soha el nem feled,
Mégse lennék boldog soha többé veled.
Csapodárságoddal nagy sebet ejtettél,
Be nem gyógyitanád, akárhogy szeretnél.
Álmomba’ se lássam gyönyörű orczádat!
Jaj, ha rám mosolyog: elfog a búbánat.
Sohajtsak, epedjek: csak maradj te távol!
Takarja be képed sürü, sötét fátyol!
Ne vedd zokon, szerelmem,
Ha lelkem, mely tied
Egész a sírig, olykor
Körödből elsiet.
Szabad madár a lelkem,
S madárnak szállni kell,
Versenyt röpülni bátran
Az ég felhőivel…
Fölcsapni a magasba,
Hol a vihar terem,
És ringatódzni hosszan
Az örök étheren.
De mint a kék magasból
– Ha röpte véget ér –
A leggyorsabb madár is
Fészkére visszatér:
Akép leng vissza hozzád
Bolyongó szellemem,
És boldogsága fészkén:
Hű szíveden pihen.
1882.
Az én lelkem feketébe öltözik,
Cziprusfának tetejére költözik.
Magára szed minden sötét bánatot,
Eldanolja, hogy a rózsám elhagyott.
Ne higyj, ne higyj se leánynak, se habnak,
Majd meglátod, jó barátom, megcsalnak.
Ez is, az is, ki tudja, mit rejteget,
Ez is, az is rászedett már engemet.
Szerettem a virágot.
De választott virágom
Nem volt nekem soha –
S azt sem tudom: e sorsom,
E furcsa sorsom édes
Volt-e vagy mostoha.
Egyetlen választottként
Én nem szerettem senkit.
Lelkemnek pilleszárnya
Mindegyre tovalendít
Szürcsölni lélek-mézet
Egyik virágról a másik virágra.
Igaz: nem ígérgettem –
Nem ámítottam senkit
Örökkétartó szerelemmel –
S beértem egy-egy fényes, tiszta perccel.
A percnek nem volt sodró szenvedélye,
Észbontó mámora –
De fanyar, hideg hajnala se jött,
Temetése, tora
Soha.
Amit itt átéltem a szerelemből:
Egyetlen sugár volt csupán a mennyből.
Talán nem is volt szerelem.
Kevesebb is, több is a szerelemnél.
Édesség, mely Éden-kerten is túli
Titok-fákon terem.
Amit itt átéltem a szerelemből.
A Szűz jegyében,
Különös csillagok alatt:
Nem volt szimfónia.
Halk hangolás – símogató varázs:
Preludium maradt.
Én senkit meg nem csaltam.
S valahogy mégis hűtelen vagyok.
Mindenkihez. – De főképen egy sírhoz,
Mely messze ködlik
S foszló párákból néha felragyog.
Talán Ő volt mégis az igazi.
Mindenki másnál mégis igazibb.
Porló szívéből nő most egy virág,
Most, hogy tél sem volt s már tavaszodik.
Szeretnék mostan odaszállani,
Bódultan ejteni a sírra le
Két hűtlen pilleszárnyam –
S elrejtőzni minden virág elől
Az egyetlenegy, síron nőtt virágban.
Ó, de hiába volna, mindhiába!
Hiába sóvárognék lenni
Síri virágom örök remetéje.
Ő szólna – ó, hogy emlékszem mosolyára:
“Édes Barátom –
Nincs tehetségem a féltékenységre.”
Hiába sóvárognám szívni
Kelyhéből a hűség halálos kéjét –
A végső békességet:
Ő jobban ismert –
Tudná, hogy harmatot gyüjtök és mézet,
Hogy költemények születhessenek,
Mindíg új költemények.
S válaszomat se várva –
Ő küldene tovább
Egyik virágról a másik virágra.
1936.
Az ősz teríti dús, rőt szőnyegét
A nyár halott vállára csöndesen.
Én kedvesem, én hűtlen kedvesem,
Te hallod-e a hervadás neszét?
Hajadnak bársonyát zilálja-e
Az elmúlásnak dúdoló szele
És a halál hűvös lehellete
Az ajkad bíborát csókolja-e?
Vagy rajtad nem fog a szörnyű varázs,
Mely minden szépség átka erre lenn
S megvéd minden rontástól énekem,
Ez örök vágyból szőtt tündérpalást?
Nagy tengerzúgását
Hallod-e szivemnek?
Haragos villámát
Látod-e lelkemnek?
Szeretnélek, csalfa,
Halálra sujtani,
De karom gyöngéden
Megfogja valaki.
Anyám siró szeme
Tartja vissza karom –
Nem tudok rosz lenni,
Hiába akarom!
Szeretlek, szeretlek,
Hej de mindhiába!
Madár vagy te, nem lány,
Repülsz ágról-ágra.
Dalolsz egy-egy szépet
Minden ringó ágon –
Szárnyadon röpited
Az én boldogságom.
Sirok, sirok, nem tagadom, sirok,
Tinta helyett könnyeimmel irok.
A galambom majd ha elolvassa:
Sirva borul, tudom, a vállamra.
Gyönge a nád, bármit susog, beszél,
Jobbra-balra hajtogatja a szél.
Ugy elnézem azt a gyönge nádat,
Mintha, rózsám, tégedet látnálak!
Hagygy-fel, ó bús szivem! az aggódással!
Nints haszna! nem gondol ohajtásiddal.
Ki-zárt szerelméből, ‘s meg-szegvén hitét
el-adta szivét.
Meg-tsalt! ah! de még-is érzem szivemben,
örömmel maradnék tsalárd ölében.
Tsúfol, ‘s nyilván mondgya, hogy nem kell szivem,
még-is kedvellem.
Minek a’ genge sziv Aszszony nemünknek,
ha szive ily kemény a’ Férfi nemnek?
Tanitsd, ó természet! őket hivségre,
igaz hivségre.
