Pósa Lajos: Téged az én szivem soha el nem feled…

Téged az én szivem soha el nem feled,
Mégse lennék boldog soha többé veled.
Csapodárságoddal nagy sebet ejtettél,
Be nem gyógyitanád, akárhogy szeretnél.

Álmomba’ se lássam gyönyörű orczádat!
Jaj, ha rám mosolyog: elfog a búbánat.
Sohajtsak, epedjek: csak maradj te távol!
Takarja be képed sürü, sötét fátyol!

Ábrányi Emil: Ne vedd zokon…

Ne vedd zokon, szerelmem,
Ha lelkem, mely tied
Egész a sírig, olykor
Körödből elsiet.

Szabad madár a lelkem,
S madárnak szállni kell,
Versenyt röpülni bátran
Az ég felhőivel…

Fölcsapni a magasba,
Hol a vihar terem,
És ringatódzni hosszan
Az örök étheren.

De mint a kék magasból
– Ha röpte véget ér –
A leggyorsabb madár is
Fészkére visszatér:

Akép leng vissza hozzád
Bolyongó szellemem,
És boldogsága fészkén:
Hű szíveden pihen.

1882.

Reményik Sándor: Hűtelenül

Szerettem a virágot.
De választott virágom
Nem volt nekem soha –
S azt sem tudom: e sorsom,
E furcsa sorsom édes
Volt-e vagy mostoha.

Egyetlen választottként
Én nem szerettem senkit.
Lelkemnek pilleszárnya
Mindegyre tovalendít
Szürcsölni lélek-mézet
Egyik virágról a másik virágra.

Igaz: nem ígérgettem –
Nem ámítottam senkit
Örökkétartó szerelemmel –
S beértem egy-egy fényes, tiszta perccel.
A percnek nem volt sodró szenvedélye,
Észbontó mámora –
De fanyar, hideg hajnala se jött,
Temetése, tora
Soha.

Amit itt átéltem a szerelemből:
Egyetlen sugár volt csupán a mennyből.
Talán nem is volt szerelem.
Kevesebb is, több is a szerelemnél.
Édesség, mely Éden-kerten is túli
Titok-fákon terem.
Amit itt átéltem a szerelemből.
A Szűz jegyében,
Különös csillagok alatt:
Nem volt szimfónia.
Halk hangolás – símogató varázs:
Preludium maradt.

Én senkit meg nem csaltam.
S valahogy mégis hűtelen vagyok.
Mindenkihez. – De főképen egy sírhoz,
Mely messze ködlik
S foszló párákból néha felragyog.
Talán Ő volt mégis az igazi.
Mindenki másnál mégis igazibb.
Porló szívéből nő most egy virág,
Most, hogy tél sem volt s már tavaszodik.

Szeretnék mostan odaszállani,
Bódultan ejteni a sírra le
Két hűtlen pilleszárnyam –
S elrejtőzni minden virág elől
Az egyetlenegy, síron nőtt virágban.

Ó, de hiába volna, mindhiába!
Hiába sóvárognék lenni
Síri virágom örök remetéje.
Ő szólna – ó, hogy emlékszem mosolyára:
“Édes Barátom –
Nincs tehetségem a féltékenységre.”
Hiába sóvárognám szívni
Kelyhéből a hűség halálos kéjét –
A végső békességet:
Ő jobban ismert –
Tudná, hogy harmatot gyüjtök és mézet,
Hogy költemények születhessenek,
Mindíg új költemények.

S válaszomat se várva –
Ő küldene tovább
Egyik virágról a másik virágra.

1936.

Juhász Gyula: Annának

Az ősz teríti dús, rőt szőnyegét
A nyár halott vállára csöndesen.
Én kedvesem, én hűtlen kedvesem,
Te hallod-e a hervadás neszét?

Hajadnak bársonyát zilálja-e
Az elmúlásnak dúdoló szele
És a halál hűvös lehellete
Az ajkad bíborát csókolja-e?

Vagy rajtad nem fog a szörnyű varázs,
Mely minden szépség átka erre lenn
S megvéd minden rontástól énekem,
Ez örök vágyból szőtt tündérpalást?

Tóth Kálmán: Naptól virit…

Naptól virít, naptól hervad a rózsa…
Hogy szeretlek, mit tehetek én róla?
Nem tehetek, nem is teszek, nem bánom,
Te vagy nekem egyetlenegy világom.

Haragszom én a lányokra miattad,
Hogy lelkemet olyan nagyon megcsaltad;
Tereád is haragunnám szertelen,
Csak ne volna oly nagy úr a szerelem.

Mikor még ugy együtt voltunk, jó régen,
S elmerültem szép kék szemed tükrében;
Azt gondoltam: mennyországot láttam ott,
Pedig az egy pokol kékes lángja volt.

Hanem hiszen mindegy nekem, ha az is,
Szeretlek én, ha a lelked csalfa is…
Elhazudtam: hogy szerelmem kiégett,
Pedig most is majd meghalok teértted!