Ülünk egymás mellett a padon.
Ülünk egymás mellett némán, hallgatagon.
Ő nem szól hozzám, és én se szólok néki.
– Mért kell a csüggedtnek búsan – mégis élni? –
Nem szólok hozzá, bár tudom, hogy szerelme,
Hallgatok mellette, bár tudom, a lelke,
A lelke-szerelme csupán értem ég,
S azt is tudom, hogy meg fog siratni még.
1921. szeptember 24.
Ha van lelked a szakításhoz,
Ha van erőd a feledéshez:
Szakíts, feledj!…
Úgy sem volt az szerelmi mámor,
Csak egy szeszély, mit szít a távol.
– Isten veled!…
Bolondság volt ez is, mint minden.
Silányság volt ez is, mint minden,
Álom csupán…
S én, aki mindent elvesztettem,
Hogy’ rohantam e lehetetlen
Álom után!…
Befejeztük kis regényünket,
Bevégeztem már minden álmom:
– Isten veled!…
Hogy ki vagyok, tudod Te, édes,
S ha van erőd a feledéshez,
Szakíts, feledj!…
1899. december 31.
A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szivünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.
Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldúsan
Mért hívtuk egymást ide? mért?
S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy… mennie kell… s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán… le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár…
1908.
1
Virágos arcú lányseregbe
búsan, lefátyolozva jársz,
feltűnsz, mint egy éjszínü lepke,
s megáll a tánc.
S könny hull vidám szemünkre újra,
ajkunkra ráfagy a kacaj,
s kitör szivünkből hörgve, zúgva
egy tompa jaj.
2
Te vagy az éjjel és az örvény,
a kárhozat és a mennyország,
mostan lesujtasz, porba lökvén,
majd felemelsz újból tehozzád.
Költészetem izzik terajtad
pokoli pompámban, setéten,
rubinpiros, parázsos ajkad,
mivel iszod éjjente vérem.
Ifjú szivem fehér világát
liliom-arcaidra loptad
s szén-fürtödön borongva száll át
éjféle néma bánatomnak.
Most félve, kérve száll tehozzád
síró szavával e szelíd dal…
Verd lelkem bús aranykobozzát
hajlékony, forró ujjaiddal.
3
A zöldselyem diványon ültél,
ahogy szobádba bevetődtem,
langyos tavasz volt ott – kivül tél –
rózsás parázs égett előttem.
Mint egy viharcsapott verébfi
omoltam a te lábaidhoz,
mert tudtam, a te szíved érti
költőszivem, s sebére írt hoz.
Melengető, égő öledben
aléltan, álmosan zokogtam,
kigyúlt a képem, lángra keltem,
s könnyezve hallgattál te ottan.
S elmondtam, ó rejtélyes asszony,
mit szenvedtem titkon miattad,
s bozontos főm és lázas arcom
aztán sokáig símogattad.
4
Ez a búcsúzás éjszakája!
A szél cibálja ablakunkat,
a hó fehér csomókba hullik,
a lámpalángok mind kihúnynak.
A mi tüzünk is hamvadoz már,
szád is hideg és hallgatag ma,
s fakó, sötét, mint a kialvó
kráter tüzes, lángfüstös ajka.
Légy áldva a csókért, a kínért,
légy áldva, hogy lelkem gyötörted,
te sápatag, gonosz cherubja
a szenvedésnek és gyönyörnek.
Most menni kell. Nyujtsd csókra ajkad.
Hadd öljem a kínt mind reája.
Ó fojts meg, ölj meg, semmisíts meg…
Ez a búcsúzás éjszakája.
Téged az én szivem soha el nem feled,
Mégse lennék boldog soha többé veled.
Csapodárságoddal nagy sebet ejtettél,
Be nem gyógyitanád, akárhogy szeretnél.
Álmomba’ se lássam gyönyörű orczádat!
Jaj, ha rám mosolyog: elfog a búbánat.
Sohajtsak, epedjek: csak maradj te távol!
Takarja be képed sürü, sötét fátyol!
Te voltál királyném,
Uralkodtál rajtam.
Karomat, szivemet
Teneked áldoztam.
Harczba’ voltam érted
Az egész világgal,
Trónodat megvédtem
Egy kis szál virággal.
Egy kis szál virág volt
Az én nagy fegyverem,
Illatos rózsaszál:
A tiszta szerelem.
Nincs többé felettem,
Nem is lesz hatalmad:
Biboros ruhádnak
Fényét bemocskoltad.
Leszaggatom rólad,
Kidobom a szélbe;
Milyen királyné vagy:
Szerte hadd beszélje!
Lelöklek a trónról,
Nem való vagy oda –
Nem illik fejedre
Az arany korona.
Lábammal taposom
Arany koronádat –
Még csak egy könyet se
Hullatok utánad.
Az én lelkem feketébe öltözik,
Cziprusfának tetejére költözik.
Magára szed minden sötét bánatot,
Eldanolja, hogy a rózsám elhagyott.
Ne higyj, ne higyj se leánynak, se habnak,
Majd meglátod, jó barátom, megcsalnak.
Ez is, az is, ki tudja, mit rejteget,
Ez is, az is rászedett már engemet.
Hallod-e, hallod-e?
Régi galambod szól:
Húzd le azt a gyűrűt,
Húzd le az ujjadról!
Küldd vissza, rubintom,
Annak, a ki adta –
Meglátod, meglátod:
Nem lesz áldás rajta.
Elmegyek majd érted
Virágfakadáskor,
Hajnali szellőben,
Madárdaloláskor.
Megyek, mint a galamb,
Párjához sietve –
Elrepülünk együtt
Egy tündérszigetre.
Te véresre csókoltad a számat
és lihegve kértél, hogy maradjak.
Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok
a mérföldkövek között a sárban.
Mit nézel?
A hófehér éjek után ugye-e
könnyező, foltos olvadás szakadt.
Hallod?
A vézna fákban a nyárt
siratják most korhadt, téli szentek.
Ne sírj.
A könnytől csúnya lesz a szemed
és nem bírom folytatni, ha könnyezel.
Hallod-e?
Szél szánkázik zúgva a dombokon
és itt te előtted fodros a sár.
Megértettél?
Sár. Sár és Gyűlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.
Most menj.
Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek
és ezért most itthagylak az úton.
Kedvesem.
Nagyon, nagyon szerettelek és hogyha
találkozunk, talán újra kezdem.
Menj már.
Reichenberg, 1928. február 1.
Szavaid: a fák ezüst csengői
Bágyadtan hullnak, betegek.
Az elmulásnak megsejtett órája,
Lázas szemedben megremeg.
A bús karok: játéka viharoknak,
Csúf árnyakat ölelnek délután.
Magad maradsz. Már csak a csend vigasztal
És meghal ő is azután…
Legyen még egyszer ünnep a nagy erdőn:
A remegések mámora.
Aztán vigye emléked új tavaszba,
Az ősz szomorú vándora.
