Tóth Kálmán versei

Tóth Kálmán: A halál

Nem, nem az a halál, ahogy itt nevezik,
Ha koporsónknak a födelét szegezik;
Nem, nem az a halál, amit a léha hisz,
Midőn a gyászszekér a temetőbe visz;
És az sem a halál, midőn már más sirat:
Öröm vagy fájdalom, bú vagy érdek miatt –
Ah az, az a halál: midőn még itt vagyunk:
De halva és magunk siratjuk – önmagunk!

Emlékszem – ismerék egy fürge gyermeket:
Oly vidám, játszi volt, lepkéket kergetett;
Sokszor nádméz után megmászta a tetőt,
És volt egy anyja is, – oh, hogy szerette őt!
Csókjával üdvözlé szülőjét mindenütt,
S ha leült az anyja, ölébe lefeküdt;
Boldog fiu vala, de elvevé az ég –
Hol van? – Sehol! – pedig e gyermek én valék.

Ismertem azután egy lázas ifiút;
Szeretni mint ez, úgy, ah többé ki se tud!
Tudomány, eszme, kincs… nevetett mindezen –
Hát más cél is lehet mint csak a szerelem?
Oh, hogy szeretett! – és megölték azután –
E lázas ifiút legjobban siratám.
Ha föltámasztaná még egyszer egy tavasz!…
Nem, nem, többé soha!… tudom… én voltam az.

És volt egy férfi is, kinek a kebele
Szeretet, bizalom s szent lánggal volt tele;
Van nála – ezt hivé – barátság, becsület,
S jónak győzelme, mely késik bár – megjöhet;
Hanem e férfit is aztán megmérgezék:
Csak számitás van itt, gonoszság és szemét –
Minek is szeretett, remélt, hitt annyira?
Nem kellett volna oly hamar meghalnia.

Igen!… sokszor halunk; többször mint az a hab,
Mely, hogyha a folyón sár s kórónak halad,
Elpattan s újra más alakban jő elő;
Nem ott van a halál, ahol a temető;
Itt is sokszor halunk, – oh én azt érezem,
Én már rég meghalék: – agyam forr és kezem
Mozog még – de tudom, hogy ez nem élet – és
Ami még hátra van: az csak – elköltözés.

Tóth Kálmán: Ülünk szépen…

Ülünk szépen egymás mellett,
Ülünk szépen csendesen,
Égre szegzem szememet én.
Te a földre, édesem.

És elrejtjük egymás elől,
El reszkető kezeink,
És a mikor jött a sohaj,
Visszafojtjuk mi megint.

Szivünk dobog, homlokunk ég…
Ah mi vágyó pillanat!
S te azt mondod, lázat érzesz,
Én, – hogy forrón süt a nap.

Hidegséget hazudunk mi,
Én teneked, te nekem:
Félünk… mert már sziveinkben
Olyan nagy a szerelem.

Tóth Kálmán: Maradjon ez…

Maradjon ez sejtelemnek,
Fél igaznak, fél álomnak,
E szót, mely már ajkadon van,
Nekem soha ki ne mondjad.

Csüggjön az ott, mint a rózsán
Csügg a napvilágos harmat,
Én meg, mint a beteg lepke,
Hadd várjak rá, hadd szomjazzak.

E fél öröm, fél bánatban
Igy vagy te szép, igy vagy legszebb,
Kedvesedet búban látva,
De tudva, hogy: érted szenved.

S igy vagyok én legboldogabb,
Igy könyörgve lábaidnál,
Mikor a miért könyörgök,
Ah, az az üdv megvan immár!

Tóth Kálmán: Naptól virit…

Naptól virít, naptól hervad a rózsa…
Hogy szeretlek, mit tehetek én róla?
Nem tehetek, nem is teszek, nem bánom,
Te vagy nekem egyetlenegy világom.

Haragszom én a lányokra miattad,
Hogy lelkemet olyan nagyon megcsaltad;
Tereád is haragunnám szertelen,
Csak ne volna oly nagy úr a szerelem.

Mikor még ugy együtt voltunk, jó régen,
S elmerültem szép kék szemed tükrében;
Azt gondoltam: mennyországot láttam ott,
Pedig az egy pokol kékes lángja volt.

Hanem hiszen mindegy nekem, ha az is,
Szeretlek én, ha a lelked csalfa is…
Elhazudtam: hogy szerelmem kiégett,
Pedig most is majd meghalok teértted!