Tóth Kálmán: Megálmodtam…

Megálmodtam egy álomban
Nagy hűtelenséged:
Rózsás, piros koporsóban
Láttalak volt téged.
Szép kis fejecskéden
Fehér koszorú volt,
Arczodon boldogság,
Az enyémen bú, gond.

Vagy tán nem is volt az álom,
Hisz mostan is ugy van:
Gyönyörü kis fejecskéden
Most is koszorú van. –
Menyasszony-koszorú
Fénylik, ragyog rajta…
…És számomra meg vagy
Mindörökre halva!

Tóth Kálmán: Ne süss nap…

Ne süss nap, oh ne süss!
Ne süss oly keményen,
Az én kis liljomom
Az erdőbe mégyen.
Hervasztó tüzeddel
Bujj el a felhőkbe,
Buj, bujj, bujj el, a mig
Elér az erdőbe.

Simuljatok bokrok
Simuljatok félre;
Virágot szed rózsám
Az erdők mentébe’.
Lágyuljon tövistek
Valamerre járkál,
Sebet ne ejtsetek
Kis kezén vagy vállán.

Jöjjetek csillagok,
Ragyogjatok szépen,
Hazamenő kis lány
Utjának mentében.
Kisérjétek mind, mind
Azt a szép csodalányt,
Fényes királynétok,
Legszebb csillag gyanánt.

Tóth Kálmán: Előre!

A gárdának a jelszavát
Egész világ hangoztatja:
“A francia gárda meghal,
Hanem magát meg nem adja.”
Nekünk is volt egy jelszavunk,
Lázba jött a honvéd tőle:
Nem volt abban a halálról,
Nem volt abban megadásról,
Egy szó volt csak, hogy: Előre!

Ezzel himzé a honleány,
E szóval a honfi-zászlót,
Ezzel ment el az a gyermek,
A kit anyja másnap gyászolt.
De ha maradt még egy fia,
S kivánta a haza tőle:
Az egyiket nem siratta,
A másikat odaadta,
S ment a gyermek, ment – Előre!

Csodálatos ifju sereg,
Mely, nem tudni: hogyan támadt,
Napok szülték s mégis mintha
Szülte volna három század.
Ott rohannak… pusztító tűz…
A fele már ki van dölve…
Most elnyeli a füstfelleg…
Meghaltak tán? – nem! ott mennek!
Ott hallatszik, hogy: Előre!

Mint viharkor a tengernek
Összezúdul minden habja:
Mind ott voltak… egymás mellett
A fiú és édes apja.
Apa elhullt – és a fiú
Ráborult a vérző főre:
“Csak egy szót még, édes apám!…”
A haldokló fölnézett rá
És azt mondta, hogy: Előre!

Oh drága kincs, melyet annyi
Sírhalom-föld be nem fedett…
Szó, a mely – bár némán – kiált…
Mit elvenni nem lehetett,
Ott van a zúgó erdőkbe –
Beírva az arcredőkbe
Csontok közé, mik széthulltak…
Mert azok is megmozdulnak,
Ha még egyszer lesz: Előre!

Tóth Kálmán: Halovány az őszi rózsa…

Halovány az őszi rózsa,
Hullóban a levél róla,
Oly halovány, szine sincs már…
Oh oly beteg ez a kis lány.

Fáj nekem e kis lány búja,
Hanem ő ezt nem is tudja –
Szivem olyan félve dobban,
Halála se fájna jobban.

Nem is bánnám, ha meghalna,
Meghalnék én is miatta,
S legalább majd az egekben
Megtudná, hogy: mint szerettem!

Tóth Kálmán: Mese a halálról

A halál egy öreghez eljövén,
Megállt előtte s monda: Gyere vén!
“Ki vagy te?” kérd’ ez. – A halál vagyok. –
S köpeny alól kaszája kiragyog.

Megszeppen erre s vitát kezd az ősz:
“Nem szép tőled, hogy ily egyszerre jösz:
Nem érkezett se kártya, se levél,
Jöttödre nem is figyelmeztetél”…

– Micsoda? nem figyelmeztettelek?
Ez már hazugság tőled, vén gyerek;
Ha jól emlékezem rá, ugy hiszem,
Tizszer is bejelentém vizitem.

Élted mikor harminczon túl haladt
Arczodra kezdtem rakni ránczokat,
Mindenki észrevette, csak te nem…
Ez volt első látogatójegyem.

Később, hogy ismerkedjünk egy kicsit,
Más alakban jelzém, hogy lesz vizit:
Pomádét küldtem, pedig eleget,
Attól hajad folyvást fehéredett.

Durvábban is jelentém, hogy jövök:
Megtépásztam néhányszor üstököd,
Ugy, hogy egész kopasz lettél bele;
De te nem sokat törődtél vele.

Még jobban is jelentém magamat:
Midőn dobzódtál lakomák alatt,
És ettél fáczánt s ittál tokajit:
Megkoczogtattam lassan fogaid,
Mitől azok elkezdtek hullani…
Ez is jöttöm’ jelenté, atyafi!

Sőt ládd, tréfából azt is megtevém:
Látatlanul nyakadba ültem én,
Az utczán is hordoztál hátadon,
Magad is mondád, hogy: valami nyom,
S görbülni kezdett egész alakod…
No, ismerj meg – én voltam lovagod.

Ne mond tehát azt nékem, jó öreg,
Hogy én be nem jelentém jöttömet;
Ha ugy talállak készületlenül,
Te vagy az oka egyesegyedűl –
De a vitának nincs most ideje:
Öltözz’ föl szépen, hamar és – gyere.

Tóth Kálmán: Mily szép…

Mily szép, terebélyes amott az a fa,
Tündérkezek ágait összefüzék,
Törzsét is a lombok ugy eltakarák,
Mint a sürü fátyol a zárda szüzét.

Gömbölyded ivet vet alakja – talán
Órjási bokor, nem is annyira fa,
De lepke nem áll soha meg tetején,
Nem hat bele néha se napsugara.

Tán elkerüli maga a vihar is,
Vagy csak kivül éri, és ott se nagyon,
Mig benne, sötét, örök árnya alatt
Végetlen a béke, a csend, nyugalom.

Mily jó siri bék’ helye lenne ez árny,
Szivnek, mely az emberit ugy gyülölé,
Hogy a temetőbe’ se lenne nyugodt,
Oda jutva a csontja a többi közé.