Szól a lélekharang…
Huzzák valakire,
Akárkit kérdezek,
Nem tudja, hogy kire.
Huzzák, soká huzzák,
Végtére megállnak…
Béke, nyugalom a
Kiszenvedt porának!
Hej! bárcsak meghuznák
Ujra valakire…
S egy csalfa kis lánytól
Kérdenék, hogy: kire?…
De nem én kérdeném,
Hanem más akárki…
És az én elhagyott
Nevem mondaná ki!…
Halovány az őszi rózsa,
Hullóban a levél róla,
Oly halovány, szine sincs már…
Oh oly beteg ez a kis lány.
Fáj nekem e kis lány búja,
Hanem ő ezt nem is tudja –
Szivem olyan félve dobban,
Halála se fájna jobban.
Nem is bánnám, ha meghalna,
Meghalnék én is miatta,
S legalább majd az egekben
Megtudná, hogy: mint szerettem!
A halál egy öreghez eljövén,
Megállt előtte s monda: Gyere vén!
“Ki vagy te?” kérd’ ez. – A halál vagyok. –
S köpeny alól kaszája kiragyog.
Megszeppen erre s vitát kezd az ősz:
“Nem szép tőled, hogy ily egyszerre jösz:
Nem érkezett se kártya, se levél,
Jöttödre nem is figyelmeztetél”…
– Micsoda? nem figyelmeztettelek?
Ez már hazugság tőled, vén gyerek;
Ha jól emlékezem rá, ugy hiszem,
Tizszer is bejelentém vizitem.
Élted mikor harminczon túl haladt
Arczodra kezdtem rakni ránczokat,
Mindenki észrevette, csak te nem…
Ez volt első látogatójegyem.
Később, hogy ismerkedjünk egy kicsit,
Más alakban jelzém, hogy lesz vizit:
Pomádét küldtem, pedig eleget,
Attól hajad folyvást fehéredett.
Durvábban is jelentém, hogy jövök:
Megtépásztam néhányszor üstököd,
Ugy, hogy egész kopasz lettél bele;
De te nem sokat törődtél vele.
Még jobban is jelentém magamat:
Midőn dobzódtál lakomák alatt,
És ettél fáczánt s ittál tokajit:
Megkoczogtattam lassan fogaid,
Mitől azok elkezdtek hullani…
Ez is jöttöm’ jelenté, atyafi!
Sőt ládd, tréfából azt is megtevém:
Látatlanul nyakadba ültem én,
Az utczán is hordoztál hátadon,
Magad is mondád, hogy: valami nyom,
S görbülni kezdett egész alakod…
No, ismerj meg – én voltam lovagod.
Ne mond tehát azt nékem, jó öreg,
Hogy én be nem jelentém jöttömet;
Ha ugy talállak készületlenül,
Te vagy az oka egyesegyedűl –
De a vitának nincs most ideje:
Öltözz’ föl szépen, hamar és – gyere.
Mily szép, terebélyes amott az a fa,
Tündérkezek ágait összefüzék,
Törzsét is a lombok ugy eltakarák,
Mint a sürü fátyol a zárda szüzét.
Gömbölyded ivet vet alakja – talán
Órjási bokor, nem is annyira fa,
De lepke nem áll soha meg tetején,
Nem hat bele néha se napsugara.
Tán elkerüli maga a vihar is,
Vagy csak kivül éri, és ott se nagyon,
Mig benne, sötét, örök árnya alatt
Végetlen a béke, a csend, nyugalom.
Mily jó siri bék’ helye lenne ez árny,
Szivnek, mely az emberit ugy gyülölé,
Hogy a temetőbe’ se lenne nyugodt,
Oda jutva a csontja a többi közé.
Átkom volt az énnekem már,
Hogy a kiket szeretek:
Mind mind boldogtalanokká,
Nyomorúkká legyenek.
Te voltál, kit én legjobban
Szerettem az ég alatt:
Mindannyi között te lettél
A legboldogtalanabb.
Jaj istenem! Jaj istenem! beh félek!
Baja történt tegnap este az égnek…
A kit illett, rávigyázni nem tudott,
És az égről egy szép csillag lefutott.
Azt beszéli mindenik, ki ahhoz ért,
Hogy a legszebb lány hal meg ily csillagért…
Jaj istenem! Jaj istenem! be félek!
Hogy rózsámra szüksége lesz az égnek!
Boldog, kit a szenvedélyek
Habzó vada tép szét,
Ki nagy eszmék védelmében
Veszti haló részét.
Boldog, a ki izmos kardnak
Csapásitól dől el,
De jaj, mikor holtra szúrnak
Apró gombostűkkel.
Szép a küzdés vész, vihar közt
Meredeken, sziklán,
De mit tegyünk, mikor jő a
Hazug, ravasz, hitvány?
Kik, ha győznek: görbe szájjal
Reánk vigyorognak,
És a kiket – ha mi győzünk,
Megszánva még védünk, őrzünk,
Olyan nyomorultak!
Oda van már, minden oda!
A koszorú fejeden;
Czél nélküli tengődés lesz,
A mely nem visz soha révhez,
Az én egész életem.
Vallásom volt a szerelem –
És te angyal fölöttem,
Nekem a világ sem elég;
Én a boldogságnak nevét
Csak nevedhez kötöttem.
És most minden, minden oda!
Élsz és mégis halva vagy,
Élek én is, de nem élek:
Csak ugy hány engem az élet,
Miként forgácsot a hab.
Oda van még fájdalmam is,
S oda minden dalaim:
Gúnyirat lett minden dalom,
S mi bennünk van, rám kaczagó,
Nevetséggé lett a kín.
Befogták hátul szememet,
No mondjam meg, hogy ki lehet?
Hát egy kis bársony őzike,
Vagy egy kis bárány, vagy mi e?
De nem, nem!… hiszen nevet ez…
Bizonynyal egy kis gerle lesz.
Hogy ez sem!… ej hát ki lehet?
Pillécske tán, vagy kis evet…
Hát igazán egyik sem ez?
Akkor tudom már, hogy ki lesz…
A legkedvesebb, a mi van:
Az én angyalom, kis fiam!
Teljes, egész életedben
Nagy számoló voltál mindég:
Számitgattad az erőket,
Hogy eltaláld a hon üdvét.
Halálod is számitás volt,
Szoktattál rá soká minket
S szenvedtél: hogy midőn meghalsz,
Ne fájjon ugy gyermekidnek.
Életeddel jól számitál:
Megértük a szabadságot,
Haláloddal – feljajdulva
Egy zokogó nemzet mondja:
Nem sikerült számitásod.
