Tóth Kálmán: Jer, menjünk ki…

Jer, menjünk ki az erdőbe, kis fiam,
Ott magány van, ott nincsenek annyian,
Olyan puha, olyan tiszta ott az út,
A világé meg göröngyös és hazug.

Isten minket szeretettel megáldott…
Kerüljük ki ezt a kaján világot,
Oly irigylett minden tiszta boldogság,
Oh a gazok kilesik és elrontják.

Elvették már tőlem, a mit lehetett,
De megmaradt ez a kettős szeretet,
Mit elvettek, az még nekik nem elég,
E kincsem’ is, ha lehetne, elvennék.

Jer kis fiam, menjünk ki az erdőre,
Ifju leszek igy melletted előre,
Veled futok, veled tépek virágot,
Elfeledjük ezt a csunya világot.

Tóth Kálmán: Viszontlátásra

Ah, de mennyit gondolkozom:
Hogy fogadsz majd engemet,
Pirulva-e, elpirulva –
Mint napot a fellegek?

Vagy reszketve, mint a szellőt
A rózsafa lombjai,
S elsápadó két orczádnak
Rózsája fog hullani?

Vagy, miként a hegy patakját
A kősziklák idelenn,
Ugy fogadod a megtérőt,
Egykedvüen, hidegen?

Vagy épen ugy, mint a vihart
A könnyelmü kis habok:
Az én lázas kitörésem
Csak neveted, kaczagod?

Tóth Kálmán: Ha szomorú…

Ha szomorú vagyok most is,
Mikor tudom, hogy szeretsz,
Oh ne essék kis leánykám
Nehezedre neked ez.

Ne uszszanak könyben azért
Szép könyörgő szemeid;
A mi kevés búm van már most.
Oly csöndes az, oly szelid.

S szinte jó e bú szivemnek,
Mert éretted viselem;
Aztán oly szokatlan nekem
Ez a boldog szerelem.

Nézd a fát is, mely ujra hajt:
Bár virággal van tele…
Soká marad virági közt
Egy-két sárga levele.