Frenyó Krisztina: A múlt foglyai

Volt, hogy éneklő szívem, bárkinek kitártam,
mint hajótörött a háborgó tengeren, mikor partot keres.
De égen-földön kutatva mégsem találtam
azt, kivel teljesen megosztanám, törött szárnyú életemet.

Odakint becsaptak oly sokszor, s’ kislányként hinni mertem,
hogy borzongó árnyék csupán a lélekfájdalom,
s’ felsejlik, ahogy – épp, hogy bimbódzó – rózsakertem
tapossák, törik a gyenge hajtást, csend és könny volt válaszom.

Talán csak látomás volt a sík felett, egy múló délibáb…
mit álmodtam én a gyermek a rettegés paplanja alatt,
s közben szívem fölé nőtt, mint kegyetlen óriás, a világ.
Mélyen, egy elfeledett partvidéken mégis reméltem,
hogy hitem megmarad. Még megmarad.

Ó, hányszor bíztam benne, hogy szárnyam újra bontom,
s’ hír jön valakitől, akinek szíve, örökre a szívemé.
Vele majd messze repülök, és segít magunk mögé dobnom,
a múlt foglyait, és szabadon szárnyalunk együtt a Végtelen felé.

Míg él az ember bízik, mert ösztönösen tudja, hogy bíznia kell
valamiben, ami magasabban áll mindenek felett.
Valami megmagyarázhatatlan erőben, mely örökké izzik,
és mikor a legszebben parázslik, a lelke, végre békére lel.

Natali Sanders: Csendhangjában…

Csendhangjában éjben-kékben,
csillag pöttyöl fent az égen,
tenger sarkán Nap fürdőzik,

sóhajnyit még elidőzik.
Mélyvörös palástját veszi,
fáradt testét vízbe veti,

ott lubickol önfeledten,
magát adva szerfeletten,
csókos báját az éj kéri,

szerelmüket óvva félti.
Csendhangjában éjben-kékben,
boldogság repked a fényben.

/Móvár.,Jogvédett!/
2023.10.16.

József Attila – Pünkösd előtt

Szent, éhes lelkem, pünkösd ünnepére,
Mint jóllakott tuzok, magadba hullva
Feledd, hogy büszke, forró szárnyadat
Cibálja, tépi vérek irigy ujja.
 

Hiszen tudod már mi a Végtelenség:
A Végtelenség az a magyar bánat
S hiába vergődsz haló hattyuként,
Szomorubb lélek búsul majd utánad.
 

Ha idejöttél, tündökölj s dalolj csak,
E végtelen vizen büszkébben usszál
S csudáljanak, hogy méltóbban repül
Zilált szárnyad az égi Sziriusznál.
 

Szent vagy s ha mégis lenyilaz az Éhség,
Mint vadludat rozsdás vessző találja,
Ne sírj, dalold el híres éneked,
Hogy nyögve várjanak ujabb csodára!
 

1923. máj. 18.

Juhász Gyula: Jegenye lelkem

A sors megrázta lelkemet,
Mint a vihar a jegenyét
És lelkem mindig énekelt
S csókolta a vihar egét.

Letörték legszebb ágamat,
Hajtottam újat s csöndesen
Megülték, mint a madarak,
A vágy, a jóság s szerelem.

S ha őket is elűzte mind
A végzet, mégis megmaradt
Egy álom, fájó és szelid,
Mint csíra tiszta hó alatt:

Hogy nem hiába nyílt az ág,
Madár hiába nem dalolt,
Hogy mindig lesz nekünk hazánk,
Ó jegenyék, ó csillagok!

Ábrányi Emil: Ne vedd zokon…

Ne vedd zokon, szerelmem,
Ha lelkem, mely tied
Egész a sírig, olykor
Körödből elsiet.

Szabad madár a lelkem,
S madárnak szállni kell,
Versenyt röpülni bátran
Az ég felhőivel…

Fölcsapni a magasba,
Hol a vihar terem,
És ringatódzni hosszan
Az örök étheren.

De mint a kék magasból
– Ha röpte véget ér –
A leggyorsabb madár is
Fészkére visszatér:

Akép leng vissza hozzád
Bolyongó szellemem,
És boldogsága fészkén:
Hű szíveden pihen.

1882.

Dsida Jenő: Lassú muzsika

A lelkem zúgva, lassan muzsikál,
mint érintetlen öblű égi kürt,
zúgó zenébe tömörödött össze,
amit szenvedett, vágyott s félve tűrt.

Olyan különös idegen zene
olyan hűvösen sípol a fülekbe –
két fehér angyal viszi piros párnán,
két fehér angyal mosolyog felette.

A lelkem búgva, lassan muzsikál,
mint lehelkürtje messze, valahol –
de nem érti meg zsongó halk zenéjét,
csak aki nagyon közelre hajol.

Szatmár, 1925. június 27.

Ady Endre: A lelkeddel hálni

Mit sarjú-hajak csiklandozva fednek,
Szeretném megcsókolni
Két vakszemed, a halványt,
Két kies völgyét a te szép fejednek.

Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni,
Belopózni fejedbe,
Szűz szeretnék maradni
S valami újat lelni, kitalálni.

Most én a Halál szárítóján lengek
Tele gondolatokkal.
Óh, talán testem sincs már.
De test nélkül is vágyok és esengek.

Csókosan s szűzen akarnék én válni
A fejedet csókolván,
Azt a két kies völgyet:
Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni.