Hé emberek!
Elvesztettem a lelkemet!
A rázós út egy zökkenőjén
kihullt a lyukas saroglyából.
És azóta, gazdátlanul,
ki tudja merre kószál, kesereg?
Már mindent tűvé tettem érte,
de nem akadok a nyomára.
Pedig konok reménykedésben keresek
– mint bujdosó királyfi a mesékben –
útjelző búzaszemeket!
Benézek ódon
titokrekeszes ládikókon.
A kertben, erdőn, réteken
kivallatok minden bokrot, virágot.
S felkopogom
az alvó csendet éji utcasorokon.
Belesek minden kapurésen,
és monográmos szívemet
minden útmenti fába belevésem.
Nyüzsgő lélekpiacokon,
hetivásárok bomlott zsivajában
órákig elcsatangol lábam.
Elácsorgok a bábosok előtt,
megnézek minden érdeklődő elmenőt
és minden mézeskalácsszív-vevőt.
És lássátok:
hiába itt, hiába ott!
Mert nem lelek
csak néhány fakó vérnyomot
(régi fájásoknak beszáradt könnyeit).
Ösvénytelen régi ösvényeken
csak gaz s fojtó burján terem,
és az útjelző életmagvak
köveknek fullasztó közén,
hűlő szeretet ernyedt közönyén
már régen meddővé szikkadtak.
Jó emberek!
Ha találkoznátok vele
bozótos árokpartokon,
vagy félreeső kurta kocsmák
virrasztó, duhaj asztalánál,
vagy rejtélyes életvölgyekbe
leskelő komor erdőszéleken:
valahogy el ne riasszátok,
de szeretettel köszöntsétek!
(Megérdemli
ez a gazdátlan, meztelen
és tarisznyátlan, kivert lélek).
– És hazafelé tereljétek!
* * *
Addig:
üres dióhéj, lyukas mogyoró,
iránytű nélkül, árboc nélkül
árván hányódom parttól emberpartig.
