Pável Ágoston: Elvesztettem a lelkemet

Hé emberek!
Elvesztettem a lelkemet!
A rázós út egy zökkenőjén
kihullt a lyukas saroglyából.
És azóta, gazdátlanul,
ki tudja merre kószál, kesereg?

Már mindent tűvé tettem érte,
de nem akadok a nyomára.
Pedig konok reménykedésben keresek
– mint bujdosó királyfi a mesékben –
útjelző búzaszemeket!

Benézek ódon
titokrekeszes ládikókon.

A kertben, erdőn, réteken
kivallatok minden bokrot, virágot.
S felkopogom
az alvó csendet éji utcasorokon.
Belesek minden kapurésen,
és monográmos szívemet
minden útmenti fába belevésem.

Nyüzsgő lélekpiacokon,
hetivásárok bomlott zsivajában
órákig elcsatangol lábam.
Elácsorgok a bábosok előtt,
megnézek minden érdeklődő elmenőt
és minden mézeskalácsszív-vevőt.

És lássátok:
hiába itt, hiába ott!
Mert nem lelek
csak néhány fakó vérnyomot
(régi fájásoknak beszáradt könnyeit).

Ösvénytelen régi ösvényeken
csak gaz s fojtó burján terem,
és az útjelző életmagvak
köveknek fullasztó közén,
hűlő szeretet ernyedt közönyén
már régen meddővé szikkadtak.

Jó emberek!
Ha találkoznátok vele
bozótos árokpartokon,
vagy félreeső kurta kocsmák
virrasztó, duhaj asztalánál,
vagy rejtélyes életvölgyekbe
leskelő komor erdőszéleken:
valahogy el ne riasszátok,
de szeretettel köszöntsétek!
(Megérdemli
ez a gazdátlan, meztelen
és tarisznyátlan, kivert lélek).
– És hazafelé tereljétek!

* * *

Addig:
üres dióhéj, lyukas mogyoró,
iránytű nélkül, árboc nélkül
árván hányódom parttól emberpartig.

Peterdi István: Egy húszéves lánynak

Aki húszéves, az hunyja be szemét
Mikor úgy érzi, valamit tennie kell és kábult
Attól, hogy amihez fogna, nincs, vagy messze van.
Az húnyja le. Idővel ő megérik. Az, amit várunk,
Csirázik és nő. Egykor eltelíti
A lelket és egy napon él és szilárd a világ.
Addig csak járjon és keljen és fájjon. Ne lelje helyét
Az ő nyugtalanságát ki bánja? és mi vész el
A világból azért, hogy ő nem csinál semmit.
Majd él és cselekszik helyette más.
Élet haszontalan szerszáma: hányódjék szép hüvelyében!
Lógjon és lengjen. Egy napon mély csillogással
Csillog a létre s merül el anyagában;
A létnek eggy lesz; neki mély öröm.
Csak semmi kétség! kétségbeesés! Csak közöny, közöny!
A lélek gép, mely önmagát faragja;
Idő kell neki. Mindnyájan megnyugszunk.
Húszéves lány, te másik, halott, akin nevettem
Egyszer: azt bánom. Kész voltál s egész,
Csak nyers még. Túlsok anyag: kevés elhullott forgács:
Megszüntél fogyni. Az élő ne féljen,
Ha holnap menne: csak sírnék utána.
Az élő legyen nyugodt s tudjon várni.

Nyugat, 1911/24. szám

Ady Endre: Búgnak a tárnák

Havas csúcsával nézi a napot
Daloknak szent hegye: a lelkem,
Gonosz tárnáktól általverten.

Álmok, leányok, bomlott ingerek,
Gondok, kínok vájták a mélyet:
Gyűltek a tárnák és a rémek.

Fent, fent a csúcson: nagy-nagy szűzi csönd,
Gondolat-manók csoda-tánca,
Lent: a rémeknek harsogása.

Lelkem tetőjén szent táncaikat
Fürge manók riadva járják,
Lentről, lentről búgnak a tárnák.

Egy pillanat és megindul a hegy:
A büszke tető táncos népe
Bevágódik a semmiségbe.

Reichard Piroska: Cornél

Kívül márvány volt,
tökéletes, tiszta és hófehér.
Sablonra öntött kicsi emberszobrok fölé
kimagasult magánosan, egyetlenül.
Külön világ s önnön törvényei
büszkék, szigorúk, sérthetetlenek.

De legbelől még forró láva volt,
elolvadt jóság
és áradó, ölelő szeretet;
oly mélyről buggyant s oly gazdagon
jutott mindenkinek, ki dideregve
mezitlen szívvel útjába került.

A Sors játszott vele:
kíváncsi volt, mi hűthetné le ezt a lávát,
ez a márvány mitől hasadna meg;
s vállára rakta az elbirhatatlant,
csapást csapásra mért
és összezúzta,
de pillanatra sem
hajlíthatta meg felemelt fejét.

Nyugat, 1927/10. szám