Tóth Árpád: Ó, romok!

Hol déli napban vén márványromok
Alusznak, s álmuk enyhe szenderű,
Ragyognak, s fényük enyhe, szent derű,
S aranylón felhőz a szelíd homok,

S aranyhajú aranykisasszonyok
Járják a port, vörös bedekkerű
Finomka misszek, ó, a nagyszerű
Romok közt lelkem is elandalog –

Míg itthon testem unt robotját tengem,
Elküldöm lelkem: menj, ma légy turista,
Utad dús tájak s drága nők közt lengjen!

Légy már, szegénykém, enyhe, könnyü, tiszta;
Jöjj vígan, majd a bús tagokba vissza,
S gyújts aranylámpást a sötétült szemben!

1916.

Révai Miklós: A lélek halhatatlansága

Lelkem! nem éred már soha végedet:
Mert úgy lehellett téged az alkotó
Isten, mikor gyarló agyagból
Testemet olly nemesen teremté.

Porrá emésztő földbe leszállanak
A kérkedésnek felrakatott csoda
Munkái, márvány oszlopokkal
Támogatott magas úri házak.

Sőt öszvedűlvén még maga a kerek
Föld s ég elolvad csillagival, mikor
Majd a megaggott nagy világnak
Megszakadott kötözetje bomlik.

Ekközt te lészesz ment egyedűl. Tehát.
Ó halhatatlan szép vagyonom! miben
Fog telni majd akkor te kedved?
Hol keresed lenyugosztalásod?

A szent vagyonság, kútfeje, alkotó
Szerzője s kedvén osztogató ura
Kívánatos minden dolognak.
Akkor is Istened. El ne vétsed.

1787.

Kenézy Lajos: Harc

Száll a lélek égmagasan,
Míg a test ólomnehéz,
Fényesen int az le onnan,
Ezt nem kormányozza ész.
Két elemnek vad tusája
Tépi e szegény kebelt,
Szellem győzzön, isten adja!
A mit ő belém lehellt.
Fölszikráz e szem tüzével,
S a szív, mint egy lángony, forr,
Nincsen, a mi tartaná fel,
Mig végkép el nem sodor!
Olly hideg, mint a fagyos jég
Volna bár az én eszem:
Nem hiszem, győzelmeskedjék
Illy tűz- és vér szélveszen!

Móricz Zsigmond: Reszket a gép

Bánt, hogy eszközökhöz kötve, nem vagyok
képes tovább jutni eszközeim lehetőségén.
Úgy érzem magam, mintha gátak szorítanának
össze, hogy kis mederbe tömörüljek, holott a
szük határt akarnám megszélesíteni.
Ismerem a Van-t és nem vagyok képes
megismerni a Nincsen-t: holott jól tudom, a van
nincsen és a nincsen: a van.
Itt lappang tudatom alatt a végtelen érték
és rá vagyok kényszerítve a kolduskodásra:
Semmivel sem bírok-e hát, csak ami
érzékeim alá esik? hisz ott kezdődik az érték, ahol
elhal a sensus.
Undorodom már a formáktól, hogy a fizikum
jelenségein át kell tapogatnom a lényeg után.
Verjétek ki a szememet, hogy lássak,
tépjétek ki a fülemet, hogy halljak,
fosszatok meg érzékeimtől, hogy a
Létfölöttire koncentrálhassam magam.
Ha meghalok: igen: kiszabadulok.

Mért félek hát a haláltól?

Nem én félek: az Én: csak a nyomorult
test. Itt a szív körül: reszket a gép.

Mert én a Gondolat
a Végtelen minden szépségét érzem
és vágyom és óhajtanék felszabadulni.
De ez a döglendő test félti kis kenyerét.

Budapest, 1920. január 1. (A közlés időpontja: 1925. január 1.)