Frenyó Krisztina: Mielőtt irgalmat nyújt az Isten

Van, amikor semmit sem tehetünk.
Hiszen Isten kezében van, röpke életünk.
Marad a Hit és a Színtiszta Bizalom.
Hosszú Imádság egy nehéz hajnalon.

Az Angyalokhoz fordulunk, s’ velük hangosan beszélünk.
Könyörgésünkre, irgalom-választ remélünk.
És továbbra is vakon hiszünk a Csodákban.
De mi mást is tehetnénk e mulandó világban?

Van, amikor kevesek vagyunk mi halandó emberek.
És ahová, már magasabb szférák kellenek.
Ilyenkor, na: Ilyenkor kell nagyon a Csend legbelül
Bennünk, hol az Isten, mielőtt irgalmat nyújt, még elmerül.

Frenyó Krisztina: Régóta altatok egy álmot

Régóta altatok egy álmot,
de már érzem, hogy az ébredés közel.
Lassan felolvadnak a jégbe zárt világok,
és a Valóság az egekbe föl emel.

Évek óta őrzök egy álmot,
és tudom, hogy hamarosan valóra is válthatom.
Csak egy halvány vonal választja el már a valóságot:
Pillekönnyű Angyalok táncolnak a szárnyamon.

Ha az álomkép oly erős és tiszta,
hogy hozzád, folyton vissza – visszatér,
akkor az útitervet, biztosan az Isten írta,
és ha az Utadon vagy, közel már a Cél!

Frenyó Krisztina: Istennel már nem beszélgetünk

A világ zokog, bár arcán vigyor,
bolond ki nem látja s világtalan.
Csak bámulunk, míg sorban halnak életek,
s lassan a világnak is vége van.

A kapcsolat, rég megszakadt,
Istennel már nem beszélgetünk.
Megyünk a semmivel tömött fejünk után,
és még az Angyaloktól sem kérdezünk.

Elszáradt babért arat a félelem,
már rendesen imádkozni sem tudunk.
Mindenütt üresen kongó, elárvult szívek,
s közben mi: Egy falat Szeretetért koldulunk.

A lelkünk, mint száraz sivatag,
melyből kiitta utolsó cseppjét is a nap,
addig hajszoltuk az értelmetlent, haszontalant,
míg végül semmink sem maradt.

Életünkkel, mintha a villásnyelvű ördög
kajánul, ki nevet a végént játszana.
Fekete patájával mellkasunkat nyomva,
hamis árnyékként, Krisztusnak látszana.

Bármennyire sötét is az égbolt,
legalább még egy csillagnak lennie kell,
melynek a legnehezebb pillanatban felgyúlik fénye,
és földöntúli erővel az egekbe emel.

Frenyó Krisztina: A múlt foglyai

Volt, hogy éneklő szívem, bárkinek kitártam,
mint hajótörött a háborgó tengeren, mikor partot keres.
De égen-földön kutatva mégsem találtam
azt, kivel teljesen megosztanám, törött szárnyú életemet.

Odakint becsaptak oly sokszor, s’ kislányként hinni mertem,
hogy borzongó árnyék csupán a lélekfájdalom,
s’ felsejlik, ahogy – épp, hogy bimbódzó – rózsakertem
tapossák, törik a gyenge hajtást, csend és könny volt válaszom.

Talán csak látomás volt a sík felett, egy múló délibáb…
mit álmodtam én a gyermek a rettegés paplanja alatt,
s közben szívem fölé nőtt, mint kegyetlen óriás, a világ.
Mélyen, egy elfeledett partvidéken mégis reméltem,
hogy hitem megmarad. Még megmarad.

Ó, hányszor bíztam benne, hogy szárnyam újra bontom,
s’ hír jön valakitől, akinek szíve, örökre a szívemé.
Vele majd messze repülök, és segít magunk mögé dobnom,
a múlt foglyait, és szabadon szárnyalunk együtt a Végtelen felé.

Míg él az ember bízik, mert ösztönösen tudja, hogy bíznia kell
valamiben, ami magasabban áll mindenek felett.
Valami megmagyarázhatatlan erőben, mely örökké izzik,
és mikor a legszebben parázslik, a lelke, végre békére lel.