A világ zokog, bár arcán vigyor,
bolond ki nem látja s világtalan.
Csak bámulunk, míg sorban halnak életek,
s lassan a világnak is vége van.
A kapcsolat, rég megszakadt,
Istennel már nem beszélgetünk.
Megyünk a semmivel tömött fejünk után,
és még az Angyaloktól sem kérdezünk.
Elszáradt babért arat a félelem,
már rendesen imádkozni sem tudunk.
Mindenütt üresen kongó, elárvult szívek,
s közben mi: Egy falat Szeretetért koldulunk.
A lelkünk, mint száraz sivatag,
melyből kiitta utolsó cseppjét is a nap,
addig hajszoltuk az értelmetlent, haszontalant,
míg végül semmink sem maradt.
Életünkkel, mintha a villásnyelvű ördög
kajánul, ki nevet a végént játszana.
Fekete patájával mellkasunkat nyomva,
hamis árnyékként, Krisztusnak látszana.
Bármennyire sötét is az égbolt,
legalább még egy csillagnak lennie kell,
melynek a legnehezebb pillanatban felgyúlik fénye,
és földöntúli erővel az egekbe emel.
