Volt, hogy éneklő szívem, bárkinek kitártam,
mint hajótörött a háborgó tengeren, mikor partot keres.
De égen-földön kutatva mégsem találtam
azt, kivel teljesen megosztanám, törött szárnyú életemet.
Odakint becsaptak oly sokszor, s’ kislányként hinni mertem,
hogy borzongó árnyék csupán a lélekfájdalom,
s’ felsejlik, ahogy – épp, hogy bimbódzó – rózsakertem
tapossák, törik a gyenge hajtást, csend és könny volt válaszom.
Talán csak látomás volt a sík felett, egy múló délibáb…
mit álmodtam én a gyermek a rettegés paplanja alatt,
s közben szívem fölé nőtt, mint kegyetlen óriás, a világ.
Mélyen, egy elfeledett partvidéken mégis reméltem,
hogy hitem megmarad. Még megmarad.
Ó, hányszor bíztam benne, hogy szárnyam újra bontom,
s’ hír jön valakitől, akinek szíve, örökre a szívemé.
Vele majd messze repülök, és segít magunk mögé dobnom,
a múlt foglyait, és szabadon szárnyalunk együtt a Végtelen felé.
Míg él az ember bízik, mert ösztönösen tudja, hogy bíznia kell
valamiben, ami magasabban áll mindenek felett.
Valami megmagyarázhatatlan erőben, mely örökké izzik,
és mikor a legszebben parázslik, a lelke, végre békére lel.
