Ostrozánsky Gellért: Sors-szemle

Nagy tetteket véghez sohasem vittem,
Amatőr-szürke, megkopott átlagos létem.
Amit tudtam adtam, a bajt nem kerestem,
Hogyha kellett…volt úgy, életet mentettem.

Tudásom szerint, ápoltam sok beteget,
Ünnepnap vagy éjjel, amikor épp kellett.
Ha hívtak mentem, nem néztem a percet,
Olykor vigasztaltam pár megfájdult lelket.

Vagyont nem gyűjtöttem, lelkem mint hajdan,
Szerényen élek, nemrég múltam hatvan.
Dolgom csendben végzem, most már kicsit lassan,
Arra kérem Istent, csak erősítsen bajban.

Jöhet még egynéhány szép nap, vagy akár év,
Bár a jövőtől nem látom, hogy merre van a rév.
Múlik az idő, rejtélyt tartogat…a tegnap emléket.
Feledésbe merül majd végleg, milyen volt egy élet.

A természet…dolgát jól elvégzi,
Behívónkat majdan Isten idézi.
Amikor menni kell, a lelkünket visszük,
Akkor van értelme, ha ezt el is hisszük.

Dunatőkés, 2024. május 3.

Frenyó Krisztina: Mielőtt irgalmat nyújt az Isten

Van, amikor semmit sem tehetünk.
Hiszen Isten kezében van, röpke életünk.
Marad a Hit és a Színtiszta Bizalom.
Hosszú Imádság egy nehéz hajnalon.

Az Angyalokhoz fordulunk, s’ velük hangosan beszélünk.
Könyörgésünkre, irgalom-választ remélünk.
És továbbra is vakon hiszünk a Csodákban.
De mi mást is tehetnénk e mulandó világban?

Van, amikor kevesek vagyunk mi halandó emberek.
És ahová, már magasabb szférák kellenek.
Ilyenkor, na: Ilyenkor kell nagyon a Csend legbelül
Bennünk, hol az Isten, mielőtt irgalmat nyújt, még elmerül.

Bajza József: A hit

Ha reményid árbocát
Sors viszálya széttöré
Nézz a csillagok köré:
Ők lesznek vezéreid,
Ha szivedben él a hit.

De kit álbölcselkedés
Hitben is megingatott,
Az vihartól hányatott,
Tévelyeg vezértelen,
Őnmagába’ sincs jelen.

Néki túl siron s időn
Nem csillámlik enyhe fény,
Ég és üdv agyköltemény
S minden szent a föld felett
Álom s csába képzelet.

Őrizd szíved Istenét! –
Hogyha lelked csüggedez,
Híven ápol ő s fedez,
Szánakodva nyújt kezet,
És örök csendhez vezet.

Tóth Árpád: Isten oltó-kése

Tóth Árpád: Isten oltó-kése - Széplaky Géza (Vers mindenkinek)

Pénzt, egészséget és sikert
Másoknak, Uram, többet adtál,
Nem kezdek érte mégse pert,
És nem mondom, hogy adósom maradtál.

Nem én vagyok az első mostohád;
Bordáim közt próbáid éles kését
Megáldom, s mosolygom az ostobák
Dühödt jaját és hiú mellverését.

Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szivembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.

Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tied az én harcom,
És győztes távolokba néz
Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom.

1928.

Reményik Sándor: Én most…

Én most ki nem bírom a papi szót,
Templomba járni én most nem tudok,
Szívembe tőrként döf minden ámen
S úgy érzem, rám dőlnek a templomok.

A belsőm csupa véres lázadás,
Szeretném sivíttatni az orgonát,
Hogy a boltívek alá törjenek
Sikoltó, rémes disszonanciák.

Szeretnék visszadobni minden áldást,
Csak vissza, vissza mind, akár az átkot,
És perelni az Istennel vég nélkül,
Hogy így alkotta meg ezt a világot.

Pósa Lajos: Oda, oda mind, ami jó…

Oda, oda mind, ami jó,
E sártekén boldogitó!
Kerül, kerül… én kergetem,
Soha utól nem érhetem!

Állj meg, öröm, tündérleány!
Csak egyszer is borulj reám!
Szivem dobog, tüzben lobog:
Egy csókodért majd meghalok!

Hátra se néz, csak megy, repül,
Szenvedni hagy szivtelenül.
Lerogyok a kemény kövön,
Tüskebokor reám köszön.

S fejem fölé, mint a halál,
Hollók sötét csapatja száll.
Világ pora temet… temet…
Takarja bús életemet.

Hiába törsz, sors, ellenem!
Lerázza a port szellemem.
Tekintetet az égre vet:
Isten szeme reá nevet.

Repül, repül… s magasba’ jár,
Mint egy fehérszárnyú madár.
Beragyogják a csillagok,
Örök fényben égő napok.

Endrődi Sándor: Isten dolga

Akárhogyan tűnődöm én
A végzet zord hatalmán:
Fordítni rajta nem tudok,
Bár sokszor úgy akarnám.

Ma csöndes minden mint a tó,
Holnap zúg mint az örvény,
Az élet fölött ott lebeg
Mindig az örök törvény.

A sors keze ma simogat
És holnap összevérez.
Mindaz, mit látunk, álmodunk,
Talányos, szövevényes.

Miért van így? miért van úgy?
Miért nincs okosabban?
Ne fürkészd, gyarló emberész,
Titok. Megfoghatatlan.

Nem néked, magának felel,
Mi mindezt kigondolta.
Az ember jót, rosszat leél,
A többi – Isten dolga.

Gulyás Pál: Mit akar a világ?

Mit akarnak a lombok,
mit akarnak a felhők?
Mit akar fent az árnyas
égbolt, e néma ernyő,
hogy eltakarja tőlünk
csillaggal és azúrral,
kék villámnyelveket
öltögető
vad égiháborúval
az Istent, ki után
piros szivünk oltára
reszkető fájdalomgomolyt
ereszt a magasságba

Mit akar a föld barna
titokzatos anyagja?
Mit akar a mély tenger
hullámverő haragja?
Mit akarnak a lassan
csuszamló férgek itt lent?

Mit akar a világ, hogy
eltakarja az Istent?