Szeretem az égnek csillagtáborát.
Szeretem a Földnek parányi porát.
Szeretem az erdőt, a vadvirágot.
Szeretem a jót és az Igazságot.
Szeretem egy asszony dolgos két kezét,
Szeretem egy asszony egész életét.
Szeretem a csókját, hosszú szép haját.
Szeretem két fiam kacagó szavát.
Szeretem a könnyet, a titkos csöndet.
Szeretem az oltárt, az imakönyvet.
Szeretek mindenkit, szeretek mindent,
Aki velem együtt szereti Istent.
1929.
Pusztítva jár, zúg
Az őszi szél,
Zúgtára hull a’
Hervadt levél.
Felzajg üvöltve
A’ vad halál,
‘S az ember elhúny,
Gyász sírba száll.
‘S mig ott alussza
Nagy álmait, –
Lágy béke őrzi
Szent hamvait. –
Oh engem a’ sors
Ha sírba int:
Lilám: ne láss bút,
Ne néma kínt.
Megjön virulva
Majd a’ tavasz,
Poromra is tán
Lehajlik az.
Oh! jöjj el akkor
Te is Lilám,
‘S érző kebellel
Borulj reám.
Hidd, szellemajkon
Felszólalok,
‘S virágba kelnek
A’ sírdalok.
Szakaszd fel azt, mi
Hantomra nő,
A’ sziv-virágot
Hiv szenvedő.
Kebledre tüzd fel
Hitzálogul
Hogy még reám is
Tavasz virul,
‘S ki létre hivott.
A’ semmiből:
Felkölthet isten
Sír’ éjiből.
A halál aznap azt súgta neki:
A szószéken ma nem állsz egyedül,
A szószéken ma én állok veled,
És amikor legjobban tündököl,
Elmetszem szavad aranyfonalát.
Ő visszanézett napsugár-szemével
A néma szónok éjsötét szemébe:
Jól van, halál, ma ketten prédikálunk –
De harmadiknak Isten is beszél.
1927. április 1., Prohászka püspök emlékezetére
Vállat a vállhoz, szív összedobogjon!
Kálvin s Luther így int egyiránt;
Ur Jézus Krisztus, tüzed itt lobogjon,
Te vagy az Ut, mutass jó irányt!
Könny áztat mostan minden magyar orcát,
De félre kétség! Lesz Nagy-Magyarország!
Uram, szabad nép nem lesz soha szolga —
“Te benned bíztunk eleitől fogva!”
Nem érheti sem szégyen, sem enyészet
Az ezeréves féltett koronát,
Ha tiszta erkölcs védi s honfiérzet
S magyar magyart testvérként karol át.
Tiprott hazánknak biztos menedéke:
A szikla-hit, a munka és a béke;
Él még az igaz Bíró, hogy segítsen —
Zengjük: “Erős várunk nekünk az Isten!”
1925. október
Az új hit papja, énekelek én,
Jertek, szegények, itt van a remény.
E koldus földön, vér és könny között
Gazdag hitünkkel várjuk a jövőt.
A rongyaink zászlója fölragyog,
Rátűznek vígan felkelő napok.
A nyomorunk zsoltára messze zeng,
Ma még panasz, de holnap győzelem!
Az új hit papja várom az Urat:
Jöjj el, világotbíró Öntudat!
Add nekem azt a holt hitet,
Istenem,
Hogy magyarul is szabad nézni,
Szabad szemekkel szabadon
Parádézni.
Add nekem azt a holt hitet,
Istenem,
Hogy nem kell ám fenékig inni
S kelyhed szent borából elég
Egy korty: hinni.
Add nekem azt a szent hitet,
Istenem,
Hogy holnapig, óh, nem tovább, nem,
Birom még bátor életem,
Ámen, ámen.
Társalgani a csillagos nagy éggel,
Kinyitom ablakom egy csöndes éjjel;
Ám csillagot
Nem láthatok
Terpeszkedő felhőtül bal felől,
Jobbról tűzjáték röppentyűitől.
Bal hit köde és tünde hitványságok
Igy födik el az örök igazságot;
De, hála isten,
Csak ideiglen!
Kiket a jó vetést a vad világba
szétszórni vitt a jámbor indulat
Amerikába sötét Afrikába
hol nyomotokban uj szellem gyulad.
Ti fogtatok minden nyelvet igába
hogy minden nyelv dicsérje az Urat
arcát a föld előttetek kitárta
tiportatok nem sejtett új utat.
Volna csak bennem is hit oly erős
mint bennetek, erősítő varázsként:
lehetnék én is ugy miként ti hős.
Kit a kétség hitétől messze vitt el
nem kaphat uj célt? S nem lelhetni másként
uj földeket, csupán a régi hittel?
1909 körül
Gyászolom a hitlent, s nem színlett gyászom örök lesz;
Él ugyan ő, de nekem szívben örökre kihalt.
Lássa meg a kora gyászt maga is, s érezze keservét,
S oly feketék legyenek napjai, mint ez a szín.
1831.
Hiszesz-e még a régi hitben,
Szent-é előtted még a múlt?
Vagy, ami egykor élt szivedben,
Már mind elkorhadt, megfakult?
A büszke dal, ha ujra zendűl
Megdobogtatja-é szived?
Érzem, a könny hogy perg szemembűl,
Hiszek.
Hiszesz-e az emberiségben,
Hogy van nagy hivatása még?
S mit el nem ért sok ezer éven,
Kivívja egy uj nemzedék?
Kimul a szolgaság, a vakhit,
Bilincset törnek nemzetek? –
Érzem, szememből villám csap ki,
Hiszek.
Mondd, hiszesz-é a földi létben,
Hogy méltó küzdelemre még?
Hogy nem bolygunk örök sötétben
S jóságos a hatalmas ég?
Hogy a tátongó sírral szemben
Sem kell feladnunk a hitet?
Sugár ragyog könnyes szememben,
Hiszek.
