Nagy Imre: Névnapra

Szépen virulsz leány, mint rózsaszál,
A’ ringató bokor-család’ ölén
Tavasz’ virág-nyitó derültekor:
Hajnal-sugáros életutadon –
Még bút nem ösmersz, még nem bánatot.
Áldás’ jövője vajha fejlenék
Reád, miként varázs álomszövet
Ifju kebelre csendes éjszakán.
Eged legyen borutlan isten arcz,
Szíved nyugalmasan mosolygja meg
Tündér évek’ malaszthozó sorát.
Ezt kivánom nevednek ünnepén
Rövid de tiszta szív-fohászomul.

Nagy Imre: Sóhajtás a szünidőhöz

Pénzemnek holdja elfogyatkozott,
Egy árva fillér sincsen birtokomban:
Szurkolni kell az orditóriumban;
lsten megvert, sorsom megátkozott.

Derűm sötét borúra változott, –
Egy-két ütet tapló áll tarsolyomban,
Mely pénztől duzzadt gazdagabb koromban,
Míg még ünnep s civisgyerek hozott.

De már többé sem ez, sem az nem ád,
Végére jártam a salláriomnak,
Zártan ajtója a panáriomnak:

Hasam korog, szemem káprázva lát.
Koplalni baj, torkig lakozni jó:
Jövel hát, várva-várt vakáció!

1837.

Nagy Imre: Búcsú H. L. barátomtól

És Te mégy hát, merre sorsod
Földerengő arcczal int,
Honnan a’ remény’ sugára
Fényt feléd mosolygva hint.
Már Te boldog rózsaútra
Lépsz tövis-pályád után,
Éjjeledve felderűlt a’
Szebb jövőt adó korány.

Adja isten, hogy hazádnak
Csillagos polgára légy,
Honfi társaid’ javára
Munkálj és áldozva tégy.
Igy embertársaid’ ‘s hazádat
Boldogító tettidért
Nyersz, neved hathatlanító
Érdem adta pályabért.

Most isten veled! szerencse
És áldás fogjon körűl,
Légy kortársaid’ körében
Fénysugárzó tűkörűl.
És mint én téged szivembe,
Úgy te is szivedbe rejts;
És mint én nem téged, úgy te
Engemet el ne felejts.

1837.

Nagy Imre: Szép a’ leány

Szép a’ leány, midőn szemén
Szerelmi tűz ragyog,
A’ föltalált rokon sziven
Mulatva andalog, –

Forr és hevűl, és arczain
Föllángol a’ szerelmi kín.

Szebb, a’ midőn szívérzetét
Szelíden vallja meg,
És íhlelt lelke’ húrjain
“Szeretlek” hang rezeg,
‘S megszállva egy nagy gondolat,
Forró csókot mosolygva ad.

Legszebb, midőn oltár előtt
Mátkával fog kezet,
‘S körűl-özönli egy varázs
Jövő ‘s kéj érezet,
Bájos jövő hű férj’ ölén,
Kéj a’ jövőnek édenén.

1837.

Nagy Imre: Elvira’ emlékkönyvibe

Mint szelid folyam virágzó
Tündér-völgy’ varázs ölén,
Úgy folyjon szép léti pályád
Boldogságnak édenén.

Teljesűljön szív-reményed,
‘S melly kebledben felvirúl
Vágyod, érjen szebb valóvá,
Élj mindenha boldogúl.

Kisérjen szerencse, áldás,
Béke, merre sorsod int;
Elmégy, vajha nem sokára
Nyílna a’ viszlát megint.

‘S majd ha akkor angyal! értted
Engemet fed sír-orom,
Egy pár szánó könyeiddel
Szentesítsd nyugvó porom.

Vagy ha többé nem derűlne
Viszlát napja: Elvira!
Emléked lebegjen ollykor
Barna sírom’ ormira.

1837.

Nagy Imre: Kedves’ sirján

Állok holtak között
Mint síri jel,
Állok keblem’ nehéz
Keservivel.
Kiért szívbánatom;
Az itt alant,
Fölötte kis kereszt
És néma hant.

Őt nem riasztja föl
Zaj álmiból
Körötte néma csend,
Szent bék honol.
Por-ágy ringatja őt,
Melly testié,
És én sírt hordozok
Melly lelkemé.

Sírt, mellyben lét-öröm,
Nyugalm, remény
Temetvék, és velök
Temetve én.
Őt gyászom élteti
Még halva is:
És én halott vagyok
Még élve is.

‘S míg én őt könnyezem
Halottamat:
Élő-holtat ki szán
Enmagamat?!

1837.

Nagy Imre: Kérdés ‘s felelet

Hol dereng az éden?
Lány csillag szemén.
Hol jó kéjelegni?
Szép leány’ ölén.
Rózsánál mi díszesb?
Lány-arcz’ bíbora.
Kőszivet mi lágyít?
Lányköny’ zápora,
Fülmilék’ dalánál
Melly dal szebb ‘s hatóbb?
Lányajak’ zenéje
Sokkal bájolóbb.
Hol képez, valjon hol
Hófuvat telet
Nyáron és tavaszkor?
Lánykebel felett.
Ifjaknak mi édesb,
Mint világi jók?
Szép lány’ bíbor arczán
Nyílt szerelmi csók.
Ifjakat mi igéz?
Olly vidék ‘s virány
Honnan int feléjök
Bájkecsű leány.
Engem vonz-e illyen
Báj vidék ‘s virány?
Vonz; onnan int felém
Égkecsű leány.

1837.

Nagy Imre: Panasz

Langy harmat a’ sárga mezőre ha hull,
A’ völgy violája ifjodva virúl:
És balzsamot önt ha az égi remény,
Nem zúg vihar a’ panaszos kebelén.

Langy harmat a’ sárga mezőre nem hull,
A’ völgy’ violája göröngyre borúl,
‘S hervadva lehervad:
Tünt múltam után ah! így hervadok én,
Nem balzsamoz árva szivemre remény,
Nyugtot csak a’ sír ad, –
Békés nyugalom van a’ sírnak ölén
Békés kebeledbe sohajtozom én:
Sír! testem ha hamvad
Nyugtasd meg a’ hamvad.

De hogyha a’ lányka poromra borúl,
Zúgj fel hitetőm’ kebelére vadúl,
Hogy messze kerűlje a’ holtat.
Kora sírba miatta hajoltat!

1837.