Nagy Imre versei

Nagy Imre: Hit

Pusztítva jár, zúg
Az őszi szél,
Zúgtára hull a’
Hervadt levél.

Felzajg üvöltve
A’ vad halál,
‘S az ember elhúny,
Gyász sírba száll.

‘S mig ott alussza
Nagy álmait, –
Lágy béke őrzi
Szent hamvait. –

Oh engem a’ sors
Ha sírba int:
Lilám: ne láss bút,
Ne néma kínt.

Megjön virulva
Majd a’ tavasz,
Poromra is tán
Lehajlik az.

Oh! jöjj el akkor
Te is Lilám,
‘S érző kebellel
Borulj reám.

Hidd, szellemajkon
Felszólalok,
‘S virágba kelnek
A’ sírdalok.

Szakaszd fel azt, mi
Hantomra nő,
A’ sziv-virágot
Hiv szenvedő.

Kebledre tüzd fel
Hitzálogul
Hogy még reám is
Tavasz virul,

‘S ki létre hivott.
A’ semmiből:
Felkölthet isten
Sír’ éjiből.

Nagy Imre: Utazó diák

Indúl nagy utára az árva diák,
Feszítik agyát karakán ideák;
Jó bor: mibe gondja temetve leend,
Szép lány: kit amúgy magyarúl ölelend.

Míg fenvan agyában a’ helyre leány:
Vállát töri a’ butor és kaczagány;
Mért kelletik így nyomorogni gyalog?
Mond, hejh! biz ez ugyse fonáka dolog.

Sok van, ki üvegbe szegett kocsin ül,
Nem tud pedig egyik is ám görögül;
Nem hallgata hagymaszagú szavakat,
Szerzett kocsit és veve szép lovakat.

De mért zavar e’ fanyar ízü panasz?
Hintót, lovakat, hiszen, úgy sem ad az.
Nem messze fehérlik a’ pusztai lak,
Jó bor vagyon ott ‘s gyönyörű kis alak.

Igy andalog; és tova messze halad,
Hegy, völgy, falu, város utána marad,
‘S majd hogy ha elér hova vágyakodott:
Megszállja a’ hemzsegő kosta lakot. –

1837.

Nagy Imre: Névnapra

Szépen virulsz leány, mint rózsaszál,
A’ ringató bokor-család’ ölén
Tavasz’ virág-nyitó derültekor:
Hajnal-sugáros életutadon –
Még bút nem ösmersz, még nem bánatot.
Áldás’ jövője vajha fejlenék
Reád, miként varázs álomszövet
Ifju kebelre csendes éjszakán.
Eged legyen borutlan isten arcz,
Szíved nyugalmasan mosolygja meg
Tündér évek’ malaszthozó sorát.
Ezt kivánom nevednek ünnepén
Rövid de tiszta szív-fohászomul.

Nagy Imre: Sóhajtás a szünidőhöz

Pénzemnek holdja elfogyatkozott,
Egy árva fillér sincsen birtokomban:
Szurkolni kell az orditóriumban;
lsten megvert, sorsom megátkozott.

Derűm sötét borúra változott, –
Egy-két ütet tapló áll tarsolyomban,
Mely pénztől duzzadt gazdagabb koromban,
Míg még ünnep s civisgyerek hozott.

De már többé sem ez, sem az nem ád,
Végére jártam a salláriomnak,
Zártan ajtója a panáriomnak:

Hasam korog, szemem káprázva lát.
Koplalni baj, torkig lakozni jó:
Jövel hát, várva-várt vakáció!

1837.

Nagy Imre: Búcsú H. L. barátomtól

És Te mégy hát, merre sorsod
Földerengő arcczal int,
Honnan a’ remény’ sugára
Fényt feléd mosolygva hint.
Már Te boldog rózsaútra
Lépsz tövis-pályád után,
Éjjeledve felderűlt a’
Szebb jövőt adó korány.

Adja isten, hogy hazádnak
Csillagos polgára légy,
Honfi társaid’ javára
Munkálj és áldozva tégy.
Igy embertársaid’ ‘s hazádat
Boldogító tettidért
Nyersz, neved hathatlanító
Érdem adta pályabért.

Most isten veled! szerencse
És áldás fogjon körűl,
Légy kortársaid’ körében
Fénysugárzó tűkörűl.
És mint én téged szivembe,
Úgy te is szivedbe rejts;
És mint én nem téged, úgy te
Engemet el ne felejts.

1837.

Nagy Imre: Szép a’ leány

Szép a’ leány, midőn szemén
Szerelmi tűz ragyog,
A’ föltalált rokon sziven
Mulatva andalog, –

Forr és hevűl, és arczain
Föllángol a’ szerelmi kín.

Szebb, a’ midőn szívérzetét
Szelíden vallja meg,
És íhlelt lelke’ húrjain
“Szeretlek” hang rezeg,
‘S megszállva egy nagy gondolat,
Forró csókot mosolygva ad.

Legszebb, midőn oltár előtt
Mátkával fog kezet,
‘S körűl-özönli egy varázs
Jövő ‘s kéj érezet,
Bájos jövő hű férj’ ölén,
Kéj a’ jövőnek édenén.

1837.

Nagy Imre: Elvira’ emlékkönyvibe

Mint szelid folyam virágzó
Tündér-völgy’ varázs ölén,
Úgy folyjon szép léti pályád
Boldogságnak édenén.

Teljesűljön szív-reményed,
‘S melly kebledben felvirúl
Vágyod, érjen szebb valóvá,
Élj mindenha boldogúl.

Kisérjen szerencse, áldás,
Béke, merre sorsod int;
Elmégy, vajha nem sokára
Nyílna a’ viszlát megint.

‘S majd ha akkor angyal! értted
Engemet fed sír-orom,
Egy pár szánó könyeiddel
Szentesítsd nyugvó porom.

Vagy ha többé nem derűlne
Viszlát napja: Elvira!
Emléked lebegjen ollykor
Barna sírom’ ormira.

1837.

Nagy Imre: Kedves’ sirján

Állok holtak között
Mint síri jel,
Állok keblem’ nehéz
Keservivel.
Kiért szívbánatom;
Az itt alant,
Fölötte kis kereszt
És néma hant.

Őt nem riasztja föl
Zaj álmiból
Körötte néma csend,
Szent bék honol.
Por-ágy ringatja őt,
Melly testié,
És én sírt hordozok
Melly lelkemé.

Sírt, mellyben lét-öröm,
Nyugalm, remény
Temetvék, és velök
Temetve én.
Őt gyászom élteti
Még halva is:
És én halott vagyok
Még élve is.

‘S míg én őt könnyezem
Halottamat:
Élő-holtat ki szán
Enmagamat?!

1837.