Indúl nagy utára az árva diák,
Feszítik agyát karakán ideák;
Jó bor: mibe gondja temetve leend,
Szép lány: kit amúgy magyarúl ölelend.
Míg fenvan agyában a’ helyre leány:
Vállát töri a’ butor és kaczagány;
Mért kelletik így nyomorogni gyalog?
Mond, hejh! biz ez ugyse fonáka dolog.
Sok van, ki üvegbe szegett kocsin ül,
Nem tud pedig egyik is ám görögül;
Nem hallgata hagymaszagú szavakat,
Szerzett kocsit és veve szép lovakat.
De mért zavar e’ fanyar ízü panasz?
Hintót, lovakat, hiszen, úgy sem ad az.
Nem messze fehérlik a’ pusztai lak,
Jó bor vagyon ott ‘s gyönyörű kis alak.
Igy andalog; és tova messze halad,
Hegy, völgy, falu, város utána marad,
‘S majd hogy ha elér hova vágyakodott:
Megszállja a’ hemzsegő kosta lakot. –
1837.
