Vörösmarty Mihály versei

Vörösmarty Mihály: Szózat

Vörösmarty Mihály: Szózat - Györgyi Anna (Vers mindenkinek)

Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze;
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
“Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!”

Az nem lehet hogy annyi szív
Hiában onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.

Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

1836

Ezt a verset a Vörösmarty Mihály 33 legszebb verse című válogatásunkban is megtalálod.

Vörösmarty Mihály: Ábránd

Szerelmedért
Feldúlnám eszemet
És annak minden gondolatját,
S képzelmim édes tartományát;
Eltépném lelkemet
Szerelmedért.

Szerelmedért
Fa lennék bérc fején,
Felölteném zöld lombozatját,
Eltűrném villám s vész haragját,
S meghalnék minden év telén
Szerelmedért.

Szerelmedért
Lennék bérc-nyomta kő,
Ott égnék földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő,
Szerelmedért.

Szerelmedért
Eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném,
Dicsőbb erénnyel ékesítném
S örömmel nyújtanám neked
Szerelmedért!

Vörösmarty Mihály: A vén cigány

Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vizen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig így volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Véred forrjon mint az örvény árja,
Rendüljön meg a velő agyadban,
Szemed égjen mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban,
És keményen mint a jég verése,
Odalett az emberek vetése.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Tanulj dalt a zengő zivatartól,
Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl,
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl;
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban,
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak, vagy vakmerő remények?
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Mintha újra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az első árvák sírbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

A vak csillag, ez a nyomorú föld
Hadd forogjon keserü levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy új világot zár magába.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Húzd, de mégse, – hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon,
Akkor húzd meg ujra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel ujra a vonót,
És derüljön zordon homlokod,
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

Vörösmarty Mihály: Éj és csillag

Éj vagyok, te csillag,
Fényes és hideg,
Én setét a bútól
S vágy miatt beteg.

Általad homályom
Fájva összereng,
Míg fölötte arcod
Istensége leng.

Szép sugáraidtól
El nem alhatom,
Mégis éber kínnal
Hozzád álmodom;

Fel kivánom vinni
Amit rejt a hit,
A föld gyermekének
Édes titkait,

Mit nem esküdött szó,
Nem sugott ajak,
Amit bánat és éj
Gondolhattanak.

Fel kivánom vinni
Gyászos arcomat,
Hogy világosabb légy
Árnyékom miatt.

S mint inkább leendek
Bútól fekete,
Annyival dicsőbben
Kezdj ragyogni te.

El kivánok veszni
Fényben általad:
Érezzem csak egyszer,
Egyszer lángodat.

1841. január 10.

Vörösmarty Mihály: Búcsú

Szép Etelka, kit szivembe
Nem mulólag vettelek be,
Kit nem csalfa gondolattal,
Nem, sebes lángindulattal
Vesztemig kedveltelek,
Szép Etelka, halld utolszor,
Amit sóhajt e csekély sor:
Légy áldott! isten veled!
Nem szerelmet kérek, ó már
Vége annak, más dolog vár,
Búcsut venni rettegek.
Annak, aki évek olta
Várt, remélt, s hogy ez megcsalta
Kínos édes szenvedéssel,
Hasztalan hű érezéssel
Mégis érted, érted ég,
Búcsut venni szabad annak,
Mindenek ha elmaradnak,
Búcsut venni nem tilos.
Inkább válnám életemtől,
Elszakadnék en szivemtől,
Poklot érted megkerülném,
Minden jómat eltemetném
Inkább, mint elhagyjalak.
Mégis el kell mennem immár,
Kedvedet nem lelhetem már,
Haldokol reményem is.
Isten hát veled szerelmem!
Légy te boldog énhelyettem,
Boldogabb mint én valék.
Szép szemednek szép sugárán
Jó szivednek gyenge halmán
Bánatok ne üljenek.
Mint kis parton szép virágszál
Csínosan terűlt gyöpön áll,
Hol fejét a harmat árja
Kis tövét futó hab járja;
Szellő játszik fürteivel,
Szép verőfény kebelével,
Akkép folyjon életed.
A vidámság, boldog érzés
Közt ne lepjen gyászos végzés,
Bút ne szűljön örömed.
Én ki látom a jövendőt,
Érzem a búban veszendőt,
Elfogadom sorsomat,
S majd ha élni már meguntam,
Halni mégis nem kivántam
S élni, halni nem tudok,
És nem érdemlett bajomban,
Gyógyíthatlan bánatomban
Elvadulva bujdosom,
Az lesz édes gondolatom,
Ha szivemből kívánhatom,
Hogy kit oly heven szerettem,
Százszor boldog légy helyettem.
Boldogabb, mint én valék.

Börzsöny, 1823

Vörösmarty Mihály: Névnapra

Ugy áldjon meg isten neved napján,
Hogy beérhesd vele minden órán.
Legyen élted mint a virágos fa:
Remény s öröm virágozzék rajta.
Mely sok szívnek keserű gyötrelem,
Legyen neked édes a szerelem.
Igaz legyen, s mindig hű, szeretőd,
Ki jobban szeressen, mint te szereted őt.
Bánat ha ér, legyen az rövid éj,
S utána hosszú boldog nap a kéj.
S bárhova visz tőlünk a szerencse,
Lépésidet emlékünk kövesse.
S rokon érzet tartson köztünk hidat:
Te se felejtsd távol barátidat.

1842. június

Vörösmarty Mihály: Alku a természettel

Természet, ki mostohám vagy,
S tőlem mindent megtagadsz,
És egyébnek abból, amit
Rólam elvonsz, bőven adsz,

Halljad egyszer bús fiadnak
Nyílt szivéből jött szavát:
Nem pör az, nem rút kajánság
Ami nyitja ajakát.

Nem kivánok gazdagságot,
Ékes arcot s termetet,
Bölcsességet, terjedő hírt,
Fényes udvart, fő nemet.

Nem kivánom; el van ez már
Osztva; nékem nem jutott;
Késtem, amidőn sok ember
Kincseidből részt hozott.

A lapos mennykő dühödve
Ki s be jár erszényemen,
Jégeső jött, sok barázdát
Szánta halvány képemen.

Bölcseségem könyveimmel
Búmban hamvvá égetém;
Hirre nem kap gyengeségem,
S amit ez nyújt, nem enyém.

Egy sötét gunyhó takarta
A szülőt; itt lettem én,
Itten élek; nincs nememben
Semmi nagy, nincs semmi fény.

És nem is kivánom én ezt,
Ámde halljad kértemet,
Vagy temess el romjaidba
S dúld halottá testemet:

Szépre szülve, szebbre nőve,
Egyszerűn és díszesen,
Mint kifejlő kellemében
A virág zöld réteken,

Dús kebellel, bájos arccal
Jár amott egy deli szűz:
Karja hószín, szeme villám,
Ajka rózsa, csókja tűz –

Hajh! de gőgös, s oly kemény ő,
Mint én érező vagyok,
Csal, hitet, bár tudja, hogy csak
Érte élek és halok.

Mostohám! nem kell ez érzés;
Nálam úgy sincs egyebed;
Vedd el, add ezt is hivednek
S nála lészen mindened!

1822

Vörösmarty Mihály: A merengőhöz

Vörösmarty Mihály: A merengőhöz - Bohoczki Sára (Vers mindenkinek)

Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.

1843. február vége – március eleje, Laurának

Vörösmarty Mihály: A szép leány

Hó, vagy hab, vagy csillag rémlik
Ott a völgy ölén?
Nem, nem, más az: amit véltem,
Csalfa tűnemény.

Hónak, habnak, és csillagnak
Nincs fodor haja:
Szép lány fürdik a patakban
S a szép lány haja.

Mily csábító mozdulattal
Hajtja meg fejét,
Kis virágot tart kezében,
Parti növevényt.

Játszva súg a szél fülébe
Kedves titkokat,
Játszadozva hajt fejére
Rezgő ágakat.

Ág ha volnék, meghajolnék
Én is szívesen,
A szellővel rálehelnék
Titkon, édesen.

Gyenge tagjait csókdossák
Fürge halfiak;
Rá bámúlva meg-megáll és
Nem zúg a patak.

Hajh! magam is beh megállnék,
Volnék csak patak!
Vagy bár köztetek lebegnék,
Boldog halfiak!

Kis hal lenni meg nem szűnném,
Míg ő ott mulat,
Csókkal élnék, csókban lelném
Szép halálomat.

Vagy mi ez? Hah hogy szemeim
Így megcsaltanak!
Hozzá képest, ami szépnek
Látszott, holt alak.

S mennyivel szebb más élőknél
Árnyék képzete:
Annyival szebb árnyékánál
Élő termete.

Mert csak képe termetének
És árnyéka az,
Mely a vízben habnövésű
Lányként hajladoz.

Ott a parton andalogva
Fenn áll szebb maga:
Ő a szívnek, szerelemnek
Tündér csillaga.

Pest, 1825

Vörösmarty Mihály: Melyik jobb?

Tán annak is igaza van,
Ki szőke lányt szeret,
De százszorta inkább, ha ki
Barnával fog kezet.

Milyen dicső egy alkotmány
Ily barna lány, ha szép
Azt már csak látni kell: az egy
Valódi bűvös kép.

Hajának gyásza, mint az éj,
Fehér kebelre száll,
Szemének villanásira
A szív s az ész eláll.

Hát még ha jó, hát még ha hív!
Az ám az isteni;
Azt birni annyi, mint az ég
Üdvét megízleni.

Ily barna nemde tetszenék,
Ily szép, jó, hű? Mi kár!
Ilyennel nem szolgálhatunk:
A barna csapodár.

1836