Lenn menydörög a vizek orgonája,
Tajtékba fúl a bősz hullámtorok –
De lapátolnak dideregve-fázva
Gályarab hetven prédikátorok.
Pozsony alatt láncát ötszáz cipelte,
Gályarab hetven: mikor ideért
– Ütött az óra – álmos, öreg este
Hetven dacos pap rabruhát cserélt!
Napverte arcuk izma meg se rándul,
Nagyritka szó: “Testvér, egy korty vizet!”
Víg élc ha csattan: “Van viz a Dunán túl” –
Robotra kész a serkenő ideg;
Ostorszíj pattog: “Dologra, pogányok!”
Sok szem felvillan, sáppadt tűzben ég,
De enyhül a vád, elpihen az átok,
Pár agg mordul csak: “Megbocsát az ég…”
Éjfél körül fölrezzen egyik-másik:
“Hallod?… hogy sir a havasok felett…
…ezüstbillentyüs tárogató játszik…”
Szivük megdobban, könypatak pereg –
Nagy, néma gyöngyök sokbarázdás arcon,
Mint őszi harmat hideg szél után…
Hetven legény vért hullatott a harcon,
Nem búvó könnyüt bús daróczruhán.
Mint vészmadár, inog a rongy vitorla.
Időtlen úton, késő éjfelen,
Piros vércseppel, vándordaru-tollal
Levél iródik a födélzeten:
“Nehéz rabságban mind elpusztul itt lenn,
Haja hófehér már, de a lelke bátor…
Erős vára maradt a hatalmas Isten!
Anno ezerhétszáz. –
Hetven prédikátor.”
