A lelkem zúgva, lassan muzsikál,
mint érintetlen öblű égi kürt,
zúgó zenébe tömörödött össze,
amit szenvedett, vágyott s félve tűrt.
Olyan különös idegen zene
olyan hűvösen sípol a fülekbe –
két fehér angyal viszi piros párnán,
két fehér angyal mosolyog felette.
A lelkem búgva, lassan muzsikál,
mint lehelkürtje messze, valahol –
de nem érti meg zsongó halk zenéjét,
csak aki nagyon közelre hajol.
Szatmár, 1925. június 27.
