Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak…
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.
Dsida Jenő versei
Dsida Jenő: Csak egy…
Csak egy van, aki lelkemet megérti,
Aki felfogja sóhajtásimat,
Csak egy van, aki örökre a régi,
Csak egy van, aki titkon megsirat;
Ki csókot adott, mikor nem is kértem,
És hozzám szól csak egyre, hangtalan,
Csak egy van, aki imádkozik értem –
És az is olyan nagyon messze van!
1924. július 12.
Dsida Jenő: Meghitt beszélgetés a verandán
Csodálatosan békés délután.
Benne van teljes életünk.
Ülünk egymással szemben,
beszélgetünk.
Egyszerű és jó vagyok,
mint világ fölött lebegő
madár. Te átlátszó vagy,
tiszta, mint a levegő,
mint üvegkorsónk friss vize,
melyen átcsillan a nap.
Én szomjas vagyok
s te nem tagadod meg tőlem magadat.
Dsida Jenő: Vallomás
Élek, mint szigeten.
Mindennap térdre kell
hullanom. Kivüled
semmi sem érdekel.
Kihülhet már a nap,
lehullhat már a hold,
e zengő túlvilág
magába szív, felold.
Édes illatai,
különös fényei
vannak. És szigorú
boldog törvényei.
Mit máshol ketyegő
kis óra méreget,
itt melled dobaja
méri az éveket
s ha szólasz, mindegyik
puhán, révedezőn
ejtett igéd ezüst
virág lesz kék mezőn
és sóhajod a szél,
mely fürtjeimbe kap
és arcod itt a hold
és arcod itt a nap.
Dsida Jenő: Megbocsátod-é?
Szél vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy port hintettem égszínkék szemedbe?
Nap vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy leperzseltem hófehér karod?
Ősz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy ingválladra tört levelet szórtam?
Fű vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy megcsiklandtam rámtipró bokádat?
Víz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy áztattalak forró könnyesőben?
Árny vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy véletlenül arcodra vetődtem?
Dsida Jenő: Álmok
Arcomat éri
hajnali fény
és sírva, remegve,
zokogva, nevetve
álmodom, álmodom, álmodom én.
Libben a hajnal,
vérteritő –
és vágyva, szaladva,
ölelve, kacagva
álmodik, álmodik, álmodik ő.
1924. szeptember 1.
Dsida Jenő: Minden nap esttel végződik
Minden nap esttel végződik.
Minden zaj csenddel végződik.
Minden valami semmivel végződik
és holt betű lesz minden fájdalom.
Csukják itt is, ott is az ablakot,
értelmetlen sötét zsalu-szemek
ölelik magukba arcomat.
Minden nap estével végződik.
Kaput keresek, hol nem áll angyal,
egy szemet, mely nyitva maradt
s azt mondja nekem: értelek.
De minden zaj csenddel végződik.
Ilyenkor a templomokat is bezárják,
az Isten magára csavarja
gomolygó, vastag, sokredős ruháját –
minden valami semmivel végződik.
Ilyenkor senkinek sem szabad beszélnie,
a koldusok bokrok alá húzzák magukat,
a tücsök ciripel. Este lett.
S néma verssé lesz egy-egy fájdalom.
Dsida Jenő: Ha valaki jönne…
Ha most valaki halkan idejönne,
idelopózna a hátam mögé
és megkérdezné: fáradt vagyok-é?
Kicsi kezét, mint tearózsa szírmát
finom-borzolón fürtjeimbe lökné
s én azt hinném, hogy úgy marad örökké.
Leoldaná selyempuha kendőjét
és vállamra tenné, hogy meg ne fázzam.
Ajkával mérné: nincs-e lázam?
Nem lenne szava, nézne csak,
míg én hallgatnék magamat keresve,
lelankadva egy félbemaradt versre…
S ha már szabályos lett a pihegésem
és lelkem földjén álom-eke szánt át, –
vigyázva, halkan elfödné a lámpát…
Dsida Jenő: Régi emlék
Szebb minden napsütésnél
A halk esőjű, őszi bánat…
…úgy voltál szép te is,
Ha szemed könnybe lábadt…
És úgy vagy most a legszebb:
A múltba tűnve távol, –
Köztünk lebeg egy ismeretlen,
Nagy, sűrű fátyol…
Megbékült emlék, régi dal
Elhervadt koszorú…
Csak az lehet ilyen szép
Ami nagyon, de nagyon szomorú!
1924. május 1.
Dsida Jenő: Hallgatás
Én hallgatok,
mert legjobban fáj mégis csak a csend
és én őrülten szeretem, ha fáj.
Mit mondanék?
Már elmondtam, hogy nincsen mit kacagnom
és ha sírok, az mindenkit zavar.
Üres a dóm,
sötét üvegén nincs fehér sugár
s halott harangja mereven sajog.
És vége van,
s a nagy csendből csak néha kel a sóhaj:
be jó, kinek még van mit mondani!
1924. október 3.