Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak…
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.
Félelem témájú versek
Juhász Gyula: Örvény
Félek. Nem a kísértetektől,
Mert kísértetek nincsenek!
Félek. A jövendő rémektől
Lelkem beteg!
Fázom. Egy örvény szája rémít,
Irtózatos. Ott van szívemben,
Baljósan szédít, egyre szédít
És ismeretlen!
Magamtól kell remegnem egyre,
Futnék, de merre, hova térjek?
Az örvény zúg minden eremben,
Tőlem ki véd meg?
József Attila: Én nem tudom…
Én nem tudom, mi fenyeget
az estek csipkés árnyain;
mint romló halról a legyek,
szétszállnak tőle álmaim.
És nem tudom, mily dajkahang
cseng a szivembe csendesen:
nyugodj, hiszen csak este van
s mitől is félnél, kedvesem?
1937. május-június
Ady Endre: Rettegésben a falu
Félve járnak a mulatók
S az ifjak lehalkítják a nótát,
Mesélnek a vénemberek
S nagyot sóhajtanak az anyókák.
Retteg most a magyar falu,
Csönd legyen, mert most mindenütt kémek
Leskődnek a téli mezőn,
Nagy csönd van a faluban most: félnek.
De hó alatt, falu fölött
Majdnem tavaszi szelek dudolnak:
Holnap már derülés jöhet
S nem lesz már ilyen csönd holnap, holnap.
Ady Endre: Fájlalom a fajtám
Öreg, talyigásom, Szent-Lélek,
Be félek, félek,
Be visszament megint az Élet,
Öreg talyigásom.
Be csődületes minden város,
Mérges és záros,
Milyen félős, milyen halálos,
Be csődületesen rossz.
Be jó vón, ha magunkat vernők,
Örök tekergők.
Nem látom a bujtató erdőt
S fájlalom a fajtám.
Reményik Sándor: Néha félek…
Néha félek…
Úgy nyugtalanít ez a suttogás,
Ezek a halk neszek,
Ez az imbolygás, ez az összejátszás
A hátam megett.
E halk hullása nem tudom minek.
Itt nem hull levél,
Tán az Idő pereg
Bús percegéssel itt, az örökzöldben.
Néha félek…
A fenyves olyan kísérteties.
Néha úgy érzem, hogy lepke vagyok,
S felszúrhat minden öreg fenyő tűje.
Egy idegen parány,
Akit nem tűr az ősvadon magában.
De multkor egy gyökérbe botlott lábam,
S ahogy fölnéztem,
Megrázta szakállát egy vén fenyő,
És így szólt hozzám barátságosan:
Öcsém, jobban vigyázz!
S ha elvágódsz, hát csak magadra vess!
Reményik Sándor: Visszanyert fény
Sötét a fenyves, sötét a világ.
Előttem az út egyre feketébb.
És mégis olyan biztosan megyek,
Ó, kibeszélhetetlen Békesség –
Kezemben olyan békés fegyverek:
Jobbkezemben szeges bot, egyszerű,
Balkezemben zsebvillanylámpa ég.
Ha eloltom, sem félek semmitől,
Véd az erdő és segít a sötét.
Futtatom magam előtt fényemet –
S fel a fákon, mint víg mókusokat:
Táncoltatom a szelíd sugarat.
Sötét a fenyves, sötét a világ.
Mögöttem messze, milyen messze már
Fülledt, gyötrelmes kórházi szobák –
Végnélküli orvosi rendelők –
Tátongnak, mint vak, süket folyosók.
Ó – és itt – most – sziklák, fenyők, erők,
Gyanta, tömjén, olajok, illatok
És balzsamok.
Nem is ezen a világon vagyok.
Sötét a fenyves, sötét a világ.
De fenn a fenyőn vidám mókus ül.
Fény-mókus. Én futtattam fel a fára.
Ül és fütyül a fekete világra.
Sötét a fenyves, sötét a világ
És háború van s ó, annyian félnek!
Uram, bűnömül ne vedd – én nem félek.
Bízom, hiszek, s fényem táncoltatom –
Ó, visszanyert Fény – Ó, Lámpa – Ó, Lélek!
Hohe Rinne, Szebeni-havasok, 1939. szeptember, Járosi Andornénak
Reményik Sándor: Jön
Magányos út, november, éjszaka,
Koromsötét.
Valaki jön mögöttem,
Súlyosan jön:
Hallom léptei döngő ütemét.
Eremben lassan hűlni kezd a vér, –
De nem sietek, már nem sietek,
Tudom, hogy úgyis mindjárt utolér.
Lehajtom a fejem.
Ez már nem félelem,
Ez már az Ámen halk mozdulata:
Az irgalmatlan léptű idegen
Hadd jöjjön hát. –
Oltson el minden kis-ablaknyi fényt
Csalóka fényt, –
Tegye teljessé ezt az éjszakát.
Jön.
Nagy, mérföldnyelő léptekkel halad,
Most, itt, itt lesz a nagy találkozás,
Ahol megálltam,
E haldokló lámpavilág alatt.
Most! – Elment.
Elment, és szóba sem állott velem,
Csak megnézett a kalapja alól
Akár az élet és a szerelem.
Kolozsvár, 1927. november 18.
Vörösmarty Mihály: Cipellőhöz
Árnyékát látván megbotlék benne Cipellő
S barna vigyorgásán holtra ijedte magát.
A nyomorú, mint kór árnyék bujdoklik azóta,
S gyermeket, és gyávát retteget alkony után,
Én, ki – midőn botlott, és meghala, – rajta mosolygék,
Ösmerem a jámbort, s most ha jön – elkacagom.
1828 második fele
Ady Endre: Intés az őrzőkhöz
Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Csillag-szórók az éjszakák
Szent-János-bogarak a kertben,
Emlékek elmúlt nyarakon,
Flórenc nyarán s összekeverten
Búcsúztató őszi Lidónak
Emlékei a hajnali
Párás, dísz-kócos tánci termen,
Történt szépek, éltek és voltak,
Kik meg nem halhatnak soha,
Őrzött elevenek és holtak,
Szivek távoli mosolya,
Reátok néz, aggódva, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyűek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.