A kályha tüze pattog. Körbe kába,
nagy fáradtsággal fejek hullanak össze
s valami titkos vágytól ösztönözve
bámulnak ki a csöndes éjszakába.
Valaki kell, hogy szívüket nyűgözze
és babráljon az özvegy nők hajában
és megcsókolja mind, aki hiába
gondol vissza tavaszra, nyárra, őszre.
A gyermek dicsérete
Keleten pirkad.
Nincs szántás a földeken,
üresek a házak.
Hiába pirkad,
amerre én megyek ma
kissé fáradtan,
a fekete mezőn
senki sem jár.
Csak a száműzöttek
s a menekülők.
Testvérem, látod, itt a napok napja
és átölel, mint drága, puha kéz
és a szemünkben mégis szomorúság,
míg egymáséban önmagába néz?
…bolyongunk, testvér, Te leányos könnyel,
én ifjú daccal járom az utat,
mely vaksötét. A messze láthatár
még egy csillanó szikrát sem mutat.
Megyünk, megyünk… de nézd csak: ott a tájék
valami lilás fénysugarat ölt –
mintha Keletről ünnep közelegne,
mit fényruhában ünnepel a föld.
Hurrá, haj, hurrá! Látod, ez a Hajnal,
mely lángparipán onnan közeleg;
onnan születik édes diadallal
a nagy, csodás tűz, drága, szent meleg!
Ezt úgy hívják, hogy ünnepi bolondság!
Úgy borúl, mint egy simuló lepel!…
Hej, isteni az, mikor a hétköznap
nyomasztó éjje fényben ünnepel! –
…testvérem, látod, itt a napok napja
és átölel, mint drága, puha kéz –
és a szemünkben mégis ül a bánat,
míg egymáséban önmagába néz?…
1924. augusztus 18., Ilona nap
