Lelkemet, e nagy tévesztőt,
Téveszteni ha szabad,
Most örömmel elbocsátnám,
Mint egy finom, nyomot-vesztett,
Drága agarat.
A Nihilbe hadd repüljön,
Nyulat és bút űzni is,
Látni akarnám a véget,
Hajsza végét s a végén túl:
Tán remélni is.
Be mély az én zárottságom,
Hogy dulhat ezer dulás,
Mégis azt kell fönt hirdetnem,
Hogy jön, bárhogyan is jöjjön,
A szabadulás.
Három, három, három, három, három angyal szállt felém.
Egyik fehér, mint a felhő, másik könnyű, mint a fény.
Harmadik úgy hullt a földre az égből egyenesen,
mint egy könny szemből a szívbe, nedvesen és nehezen.
Hogyan óvjam meg az elsőt, hogy ne kapjon foltokat
ujjaimtól? hogyan tartsam szorosan a másikat,
hogy ne tudjon elröpülni? és az utolsót hova
rejtsem el, hogy senki, senki meg ne lássa őt soha?
Óh jaj, késő! már az első hószin angyal csupa folt!
És a másik messzeszállott, aki olyan könnyű volt!
Harmadikat szégyenemre látja az egész világ,
mert gyászomban széjjeltéptem lelkem őrző fátyolát.
Haza? Hová???
Hová indul ez a vonat?
Hol van még otthonom?
Hol vár egy meleg hangulat?
Nem hely az otthon
S nem hely a haza –
De lélek s álom
S varázs a régi arcokon
S bűbáj az őszi fákon.
De letépve mindenről a varázs
S a bűbáj mindenről letépve,
Tekintsek bár a földre le,
Vagy fel az őszi égre.
Honvágy sír bennem, mérhetetlen
Honvágy – nem hely után.
A lelkemet vesztettem el – –
Azért nincsen hazám.
1938.
Nem látjátok, hogy sápad az arany,
A lelkünk aranya?
Égető, bontó, maró folyadék,
Gyilkos szer fogta meg.
A kéz, mely rácsöppenti, nem remeg,
S vajjon mi marad még,
Ha lelkünk aranya is elveszett?
Ezt mentettük mi át:
A lelkünk kibányászott aranyát
A nagy viharból a szegényes révbe.
Ezt, s a hivatást: még mélyebbre ásni.
A lélekre ma nagyon kell vigyázni.
Csak az Isten, s a lelkünk van velünk.
Nem maradt egyebünk.
1922
Ma lelkemet libegni bontom,
Mint zászlót zúgat szűzi szél,
Kitűzve büszke bástyaponton,
Magasra leng a horizonton,
És leng s ragyog és leng s zenél.
Ragyog és leng, mint drága kelme,
Melyet ha duzzaszt tiszta lég,
Úgy csattog, mintha énekelne,
S mint nagy selyemszárny, égbe kelne,
S kék keblére zárná az ég.
1913.
Miért kell lenni a lelkemnek
Bánatos hajónak,
Gyászos ködtől körülvettnek,
Tengeren bolyongónak?
Miért nem tud az én lelkem
Kicsiny csónak lenni?
Miért nincsen kicsiny telkem
Kiszállni, pihenni?
Miért nincsen búcsúkendő
A tovaszállónak?
Mért nem lehet a lelkem lengő,
Virággal telt csónak?…
Itt most virágzanak az almafák;
Amíg lassan e betűket írom,
Napfényes, tiszta csöndbe hull alá
Özönével a selymes, lágy szirom.
Itt most virágzanak az almafák…
A lélek fájáról is így pereg
Libegve álom, érzés, gondolat…
Tűnődve kérdem, hogy: hová, minek?…
Dobsina, 1918. május
Lelkem, most elbocsátalak.
Legyen tied a végtelenség,
mint annyiszor…
Élő cellád burkába zárva,
senyvedve – a mindennap átka
poros pókhálóján át lested
a virradó percet, hogy tested
feledje börtön-hivatását,
az élet versenyző futását
és ráeszméltesd, hogy szabadnak
születtél – testet önmagadnak
magad teremtettél – nem átokul.
Remekbe szántad…. Alkotó kezed
formát keres – már vonalat vezet…
Rossz anyagon elsíklott vésőd,
művészkezed hanyatlik – későn
döbbensz a tévedésre rá:
Már vérpatak hajtja szíved,
zilált húr minden szál ideg
s minden húr külön muzsikál.
– Őrült kezében Stradivar-
remek bomlottan így remeg.
Izomrost, görcsös hústömeg,
dolgozik vértől színesen,
élő vágy már a száj, a szem,
szivattyúz szivacsos tüdő….
Ne kérdd,
miért
lohol így mind? Csak az idő,
az óra, perc szolgálni jó –
míg Te, az Örökkévaló
küldöttje várod nyugtalan
az Egy időt – most…
Most, lelkem, elbocsátalak…
Legyen tied a végtelenség
s várom, megtérsz-e újra?…
Haragvó bércek görgetik
Háborgató haragjukat
S lelkem, e fölvert tó, mulat.
Óh, áldott, áldott izgalom,
Végső háborgás a tavon,
Mikor lelkemre görgetik
Haragjukat haragvó bércek.
Sziklákat nyel, dalol, kacag.
Hajh, be víg a lakodalom
Lelkemen, e fölvert tavon.
Hullj, hullj szikla, ez mind kevés:
Be szép ez a temetkezés,
Ez a szegény tó hogy kacag,
Mikor betemetik a sziklák.
Hiába minden, – egyre romlik
A lelkem: Isten hangszere.
A nyűtt idegek húr-hálózatán
Sátán vonója siklik, siklik,
S dallamtalan, kietlen hangzavar
Kavarog a nyomán.
Én Istenem, én Hangszer-készítőm,
És legfőbb Mesterem,
Te tudod: jót akartam,
Ne hagyj el engemet.
Ha máskép nem lehettem a Tied:
Az örökkévalóság szirtfalához
Vágd hozzá méltó haragodban
Méltatlan hangszered!
